FEKETE CSÖND
Leírom ide, doktor úr, hogy miről van szó. Az öcsémről, a szőke,
piros képű kisfiúról, akinek sötét szemei mindig a messzeségbe
néztek. És még egy dologról. A fekete csöndről.
Egyszerre nőtt meg.
Tegnap este még egészen kicsiny, kedves, pötyögő gyermekecske volt.
És reggelre nagy kamasz lett. Iszonyú izomzattal, vastag
sörtehajjal és gonosz, égő, félelmes szemekkel. Ó, hogy fájt a
szívem ezen a reggelen. Tudtam, éreztem... hogy jő a fekete csönd.
Óriási denevérszárnyakon.
Tele lett a rózsabokros, tiszta kis udvarunk utálatos, bűzös
dudvákkal. A ház tetejéről lehullott a cserép, s a falakról
lepattogott a vakolat.
S jöttek borzasztó éjjelek. Kishúgaim álmukból hangosan fölsírtak.
Apám meg édesanyám meggyújtották a gyertyát, és álomtalan, üres
arccal néztek egymásra. Senki se tudta, mi történik, és mi fog
történni. Csak én. Csak én. Én éreztem, hogy jő a fekete csönd.
Richard, az állati, undok kamasz, pénteken kitépte az udvaron a
fiatal fákat, és lassú tűzön megpirította a fehér cicát, az
Anikóét. A kis állat irtózatosan vonaglott, amíg gyenge, rózsaszínű
bőre barnára pörkölődött.
Hogy sírtunk mindannyian. Richard pedig röhögve otthagyott
bennünket.
Éjjel betört a zsidó boltjába, és kiszedte a pénzt a fiókból.
Elszaladt vele, és elszórta az utcán. Reggel az ágyában aludt,
amikor láttuk, hogy át van lőve a tenyere. A csendőr lőtte át.
Édesanyánk letérdelt az ágy mellé, és gyengéden lemosta a vért.
Richard nyugodtan aludt.
Ó, milyen utálatos volt.
Körülállottuk és sirattuk Richardot, a szőke, piros képű fiúcskát.
És szorongva vártuk mindannyian a fekete csöndet.
Az édesapám egyszer kétségbeesve rákiáltott:
- Richard! Te gaz, gonosz állat, menj közülünk, ne lássunk
többé!
Richard nem szólt semmit, de megette a húst mind, ami a tálban
volt. A húgaim sóvárogva nézték, amint felfalta az ételt egymaga.
Az apám az édesanyámra tekintett. Könnyes volt a szemük. Láttam,
hogy apám halálsápadt, reszket. Félt Richardtól.
Fölugrottam és arcul ütöttem Richardot. Ő a falhoz vágott engem, és
kirohant a szobából.
Lázasan feküdtem az ágyamban. Még vérzett is a fejemen a bőr, ahogy
Richard megcsúfolt. Akkor jött meg. Éjjel. Betörte az ablakot, s a
szobában termett. A szemeim közé vigyorgott, és rikácsolva
beszélt:
- Fölgyújtottam az ispán házát, mert a lánya benn alszik a
szobában, hófehér ágyban. A melle lassan emelkedik fel-le. Azután
belekap az ágyába a tűz. Az én tüzem. Tüzes ágyban ébred föl. És a
fehér lábát sötétbarnára csókolja a piros tűz. És kopasz lesz a
feje is, mert a haja elég. Kopasz! Hallod, kopasz! Az ispán
gyönyörű szőke lánya kopasz lesz.
Elvittük Richardot az orvoshoz. Azt mondta, hogy Richard
bolond.
Miért lenne bolond? Miért éppen bolond?
Nem, ó, nem. Mindez a fekete csönd miatt volt. Jól tudom én
azt.
Elvittük a bolondokházába. Amikor észrevette, hogy az ápolók
megfogják, nekik esett. Véresre verte valamennyit. Azok aztán
megkötözték, és vaspálcákkal ütötték dühös káromkodások közben.
Richard véres tajtékot köpött a szájából, és bömbölt. Ó, de hogyan,
milyen iszonyatosan süvöltő hangon. Megtöltötte a hangja a levegőt,
mérföldekre.
Mikor apával hazautaztunk a tébolydából, észrevettem, hogy a vasúti
kocsik sarkai is tele vannak azzal az iszonyatos hanggal. Ha
odaértél az ujjaddal valahová, menten kitört az elrejtőzött szörnyű
bömbölés.
Richard még az éjjel hazaszökött. Széttörte az ablak vaspántjait.
Leugrott az útra. A homloka bezúzódott. De azért hazajött.
Szaladva.
...És nyomában a fekete csönd.
Hajnal volt, három óra. Ébren voltam, amikor Richard hazaért. Jól
hallottam mindent. A kapun mászott be.
A fekete csönd pedig beborította a kis házunkat nedves, undok
szárnyaival.
A virágok elhervadtak a kertben. Az alvókat nehéz, kínos álom lepte
meg. Csikorogtak az ágyak, nyögő, fájdalmas sóhajtások
hallatszottak.
Csak én voltam ébren, és füleltem.
Richard halkan átsietett az udvaron. Bejött a szobánkba, ahol
azelőtt együtt aludtunk. Én nem mertem mozdulni. De Richard nem is
törődött velem. Zihálva ledőlt az ágyra és aludt.
Ezután úgy történt minden, ahogy a fekete csönd akarta.
Ránehezedett a mellemre, és belebújt a vérem csöppjeibe. Irtózatos
volt. Menekülni akartam tőle, de odaköltözött az ágyamhoz, és
károgva a fülembe súgott iszonyú rémségeket.
Fölkeltem. Előkerestem a kötelet. Egy erős hurkot kötöttem rá, és
odalopóztam Richard ágyához.
Úgy éreztem, mintha az agyvelőmet és a vállaimat mázsás kövek
nyomnák. A térdeim roskadoztak.
Nagy, véres feje alatt átdugtam a kötelet, és belefűztem a végét a
hurokba.
Egy kicsit vártam.
Richard mélyen hörgő lélegzettel aludt. Jól tudtam, hogy ha
fölébred, megöl mindannyiunkat, hogy rá fog ütni öklével édesapánk
szomorú arcára, hogy a hajuknál fogva végigvonszolja kis húgaimat
az udvaron. Nem is haboztam hát egy pillanatig se. Teljes erővel
nekifeküdtem a huroknak. Richard levegő után kapkodott, de nem
ébredt föl; azután egy iszonyút nyögött, és kirúgta az ágy fenekét.
Állati nagy teste vonaglott a kezeim között, de nem sokáig.
Egyszer csak hallottam, amint a fekete csönd elkezd kacagni.
Őrületesen, hangtalanul. Elöntött a hideg rettegés.
Richard kihűlt teste összezsugorodott a kezeim közt.
Gyertyát gyújtottam.
Az ágyban egy kis gyönge gyermek feküdt. Szederjes kék arccal.
Az én kis bolondom volt, a szőke, piros képű, petyegő Richard
öcsém. És sötét szemei a végtelenbe néztek.
A fekete csönd pedig - tisztán hallottam - kacagott.
Azt szeretném, hogy ne halljam többé ezt a kacajt, mert akkor fáj
nekem a hátamban és a fejemben, és nem akarom látni a kis Richard
sötét szemeit, amelyek a végtelenbe merednek; mert ez összeszorítja
a torkomat, és sohase tudok aludni. Egyáltalán, doktor úr, nem
tudok rendesen aludni.
/Csáth Géza/
