ÓPIUM
Egy idegorvos levelesládájából
Sassy Attilának
A fölébredés - igaz - elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a
szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban
dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje meg a színes
függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő, ritmusos
lármájával áthatol mindenen, és követelően hí. Menni kell. Rossz
arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e
nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye, s amit ők élnek, az
maga az élés.
Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba
alvással aludtak. Frissen megmosdanak, és dícsérik a hideg vizet,
amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához
látnak, amelynek fáradsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a
szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró
kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésből
győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem
gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. Akik a fájdalmakat
érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég, és sok is. Ők
gonoszak, de haragudni nem szabad rájuk. Jóllehet miattuk van úgy,
hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör
számára, ami pedig az élés egyetlen célja.
Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként
könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív
ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát, és a
bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik
munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test, és a nyakszirt
táján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet
nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással,
gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól
és az egyhangú, unalmas, parancsoló ritmusoktól a világosság miatt
nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek
úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.
Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó
világosságánál.
Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg,
amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a
pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez
csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és
furcsa, úgyhogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak
ebben a formájában nincs semmi oka és célja. El kell tehát
menekülni valahová, ahol azok egyszerűekké és könnyen
megfejthetőkké válnak.
A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket.
Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idő zakatoló másodperc
óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét
magasságaiba.
Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek múlva végképp
visszaessünk oda, ahonnan elindultunk - valóban nyomorúság. Pedig
legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna pillanattal. Mit
tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a
nagyszerű, az örökkévalóságba lendítő hosszú gyönyör kockázatát.
Pedig a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos
nappal, a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az
este és az éjszaka tizennégy órájában a csodálatos, titokzatos és
idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.
Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét, és világosak lesznek
előttünk a homályok és sötétségek. A hangok mint finom és üde
leányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új, ősi
tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És
most, hogy nem hasonlítanak többé azokhoz a színekhez és
vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a
formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret,
amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel
és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészítődik,
kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az
életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk, s
amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban,
fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az
igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy
kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom
mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott,
hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy
élt. A megismerést, az Isten boldogságát csak a gyönyör adja
számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az Isten boldogsága csak
egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és
gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -,
azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes
kockázattal.
Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket
és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője,
az ópium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés - ezekről is le kell
mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az
emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban
bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.
Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!
Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj, és
színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek
hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró ópiumpipa elvezet
oda, ahol azért élünk, hogy éljünk, és semmi másért. Hiszen ez az
egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak azért
ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az
életből, hogy éljen, folytassa az életet, hogy új életet okozzon.
Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.
A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek
évszázadok alatt kapnak - egy órát.
Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon,
mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni,
és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az raboljon
magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő
négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak
ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő
alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az
ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot
fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes
orvosra bízni - tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves
korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges
párnájára.
Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húszmillió évet
- az éljen száz esztendeig, és sokasodjék meg az ő utódaiban.
/Csáth Géza/
