Tizenegyedikben mindenki felvette az erkölcstanórát. Kötelező volt. Minek, tűnődött White Mike. A fiút mindig is untatták az etikaórák, de ezt jól leplezte, és mindig ötöse volt, egészen addig, amíg az intézményesített vallás témaköréhez értek: diszkrimináció, hit, szabadság meg ilyenek. White Mike hátradőlt a székén, és hallgatta, ahogy a társai megpróbálják kifejteni a gondolataikat a keresztény vallás morális értékeinek szükségességéről, de továbbra is úgy gondolta, hogy a vallás a tömegek ópiuma. Egy ösztöndíjas, fekete lány arról kezdett el magyarázni, hogy minden vasárnap eljár a templomba énekelni, és hogy milyen erős ott a közösségi érzés. White Mike-nak szar kedve volt. Jelentkezett, mindenki őt nézte, mert akárhányszor megszólalt, mindig valami különleges dolgot mondott.
"Az a probléma, hogy a vallás menekülés. Mint ahogy a közösség is. A magányból születik, tudjátok, hogy legyen mibe kapaszkodni, amikor egyedül nem megy. A gyenge embereknek való. Az értékekhez tapadó erő? Nem, az biztos." Úgy tűnt, a fekete lány mindjárt elbőgi magát. A tanár megpróbált beavatkozni, de White Mike nem állt le. Egyenesen a tanár szemébe nézett. Ezt figyeld.
- Mert valójában, amikor letérdelsz a padban, egyszerűen leszopod Istent.
- Kifelé, Mike - mondta a tanár az ajtóra mutatva. - Tűnés innen.
/Nick McDonell: Láncreakció/
