29 hozzaszolas
seule sur mon ile
2006/12/25
2006/12/08
Nemsokára 18 éves leszek. Mint
mindentől, ettől is sokkal többet várok el, mint ami. Sokkal
többet, egy sokkal rosszabb alaphelyzetből kiindulva, mint amire
számítottam. Véget ért egy kapcsolatom, amibe sokkal többet
fektettem be, mint kellett volna, és amibe sokkal többet rontottam
el, mint amennyire valaha is gondoltam, hogy képes vagyok. Sokkal
jobb ember lehetnék, sokkal határozottabban léphetnék fel,
elsősorban önmagammal szemben. Sokkal jobban kéne ismernem önmagam,
és az embereket. Sokkal inkább önmagamnak kéne megfelelnem, mint az
embereknek. De ki képes erre? Sokkal jobban sajnálom önmagam, mint
amennyire lehetne. Sokkal jobban szerethetnének, sokkal többen
jöhetnének a bulimra, sokkal többen elismerhetnének, sokkal,
sokkal, sokkal… Ennyire kevés lenne minden? Miért látom én ilyen
élesen a kontrasztot? Sokkal jobban fáj a valóság – amiben nem
merek hinni. Hiszek a magam életében, a magam érzéseiben és
gondolataiban, és remélem egyszer egy ember ugyanúgy fog hinni
bennem, mint ahogy hiszek magamban, és hinni fogok benne, mert hisz
magában, hisz bennem, és mert hisz bennünk. És sokkal több víznek
kell még lefolynia a Dunán, hogy mindaz, amire vágyom,
bekövetkezhessen. És ez sajnos nem 1 óra múlva fog eljönni. Sokkal,
sokkal később…
2006/12/02
Annyira jó az,amikor olvasol egy verset,meghallgatsz egy számot,és
nem ismerve az igazi hátteret,vagy jelentést,magadra ismersz
benne.Mert bele tudod képzelni magad. Szerintem a művészeteknek nem
az a lényege,hogy a művészek lélekállapotát boncolgassuk,egy
szinten tök felesleges.Azt vettem észre,hogy magyarórákon aki mondd
valamit,mindig csak akkor és olyat mond,ami belőle jön,ami benne
van,ami egy kicsit ő.Szóval mindenki asszociál,és mivel emberek
vagyunk,nagyon gyakran önmagunkra.Vagy pedig megpróbáljuk beleélni
magunkat az adott helyzetbe,mi lenne ha...Ha boldog a story,mi
lenne ha én is ilyen boldog lehetnék,de nem vagyok.A szomorú a
story,istenem,én is milyen szomorú vagyok.Az egész művészet
számomra csak asszociáció,és illúzió.Teret ad,hogy olyan
lehessek,amilyen vagyok,vagy olyan,amilyen szeretnék lenni. Kata
barátnőm és köztem ilyen téren elég nagy különbség.Kata imádja az
új dolgokat,nem zárkózik el semmitől,szívja magába a kultúrát.Én
pedig...makacsan ragaszkodom azokhoz a dolgokhoz,amikben én
vagyok.Amik adnak nekem egy kis pluszt,amihez nem kell ész,meg
verselés,meg g-dúr,amihez nem kell semmi,csak én.És néha olyan jó
olvasni ezeket,pedig teljesen másról szólnak,mint ami a te kis
világodban kialakult.És ugyanaz a vers,festmény,zene máshogy szól
mindenkihez-ám valakik nem veszik észre,nem akarják,vagy nem tudják
észrevenni.Viszont nagyon szeretünk skatulyázni,precízen bemagolni
a Tetemre hívás elemzését,mert így sokkal egyszerűbb talán,mint
saját véleménnyel lenni,érzéseket táplálni valami iránt.Nem az a
lényeg,hogy tudd a verset-hanem hogy érezd.És ez az érzés-dolog,ez
kezd kiveszni az emberekből.
(ismét sikerült nem azt leírnom,amit eredetileg gondoltam,node így is jó..)
2006/11/27
Mindig is utáltam,ha valaki azt mondja:lekeverni a zenét.Lekeverni
egy pofont,még oké.Nade zenét?Miért kell a zenét kevergetni?Miért
nem lehet azt mondani,hogy lehalkítja?Vagy kikapcsolja?Olyan,mintha
kényszeresen el kéne folytani valamit,egy dallamot,pedig az még
csendben búg...csak már nem hallja senki,nem akarja hallani senki.
Annyira vicces...az emberek félnek drasztikusak lenni.Drasztikusan
megszakítani a zenét...Ahelyett inkább elnyújtják,remélve,hogy
tovább hallgathatják,hogy szépen lesz vége...Hogy könnyebben
hozzászokhassunk a véghez.Aztán felcsendül egy következő dallam,de
még mindig ott cseng a fülünkben az előző,amely távolról
hallatszik,és akaratlanul is dúdoljuk tovább a régi,elveszett
dallamot.Pedig az új már ott van,halljuk,de tudomást sem veszünk
róla.Mint ahogy arról sem veszünk tudomást,hogy a réginek vége.Csak
görcsösen ragaszkodunk a megszokotthoz,nem akarunk elszakadni a
múlttól.És félni belekezdeni egy újba.Félünk,hogy nem fog tetszeni
dallam.És esélyt sem adunk a zenének. Mint ahogy magunknak sem.
