Félreért. Félreértek. Félreértem. Félreértettem! 

A félreértéseket főleg az el nem mondott dolgokkal okozza. Azokat nem meri felvállalni, mert az, ami megváltoztathatatlan. Ami nem rajta múlik, hanem csak van. Mint a szerelem. Beszél összevissza lényegtelen dolgokról, és elvárja, hogy a másik megértse, és úgy válaszoljon, reagáljon, ahogy szeretné. Labdapasszolgatás. És kiakad, amikor nem passzolja vissza a labdát. Elvárja, hogy dobjon valamit. És hogy természetesen, legyen "gondolatolvasó". És mindig a másikra vár, hogy tegyen valamit. És a végén mindig mást hibáztat. De azt, AZT, akit takargat, nem meri felfedni. Odaadni. Mert az megváltoztathatatlan.

Arra már nem mondhatja, hogy bocsi, vicceltem, nem úgy gondoltam. És arra bármi is a válasz, az visszavonhatatlan. Azt vállalni kell.

És amikor végre kimondja az igazat, már nem hisznek neki. Nem hiszik el, hogy az igaz lehet, és elkezdik kiforgatni a szavait. Úgy, ahogy hallani szeretnék, ahogy látni szeretnék.
Így aztán az igazságból lesz hazugság. Újra. Újra. Meg újra.
Amikor úgy dönt, nem mond semmit, mert lehetetlen, titkolódzónak látják :)
Sokan elfordulnak tőle. Nagyon sokan.
Van, aki az érdekek miatt.
Jönnek az okosak is, megmondják mit és hogyan tegyen. Amikor nem teszi, megfontolják. Megfontolják a barátságot.
Ilyenkor vannak pillanatok, amikor szeretné sajnáltatni magát. Szeretné, hogy sajnálják, hogy visszatérjenek. Sajnálja magát, és szeretné, ha babusgatnák, a szerencsétlent.
S hirtelen felkapja a fejét. Aztán pofonvágja magát.

 

Vajon lehet-e adni annak bármit is, akinek mindene megvan? Vajon tudok-e adni bármit is neki?

Egy vicc vagyok, komolyan. Jó nagyot tévedtem tegnap. Aztán a mai nap csodálatos volt.

Simán csinálok magamból hülyét. Egyes egyedül, még segítség sem szükséges feltétlenül.

 

Mert hiszen vágom, mi a helyzet, rögtön, mindent, sajnos, vagy nem, érzem minden rezdülését, azt is, amikor megindul felém, azt is, amikor tőlem távolodik...

Aztán vagy bevallja magának, vagy nem. Vagy ki meri mondani, vagy nem. Ebből is le lehet mérni, felnőtt-e, avagy gyerekes... De ez nem is lényeg.

Nem kell magyarázkodni. Az bezavar. Elkezdek gondolkodni, hogy most akkor tényleg úgy van-e, ahogy érzem. Mert még képes, és azt mondja, nem jól érzem, és még lehet, hogy vergődünk egy darabig, csak nehogy igazam legyen... Ennek semmi értelme.

Főleg az durva, amikor meg engem kezd hibáztatni, mert tönkrement minden. Hát, kérem, tessék már végre tükörbe (is) nézni!!!

Az én bajom, amikor fáj valami, az én bajom, ha fáj, hogy kirúgnak, elhagynak, leszarnak. Én tudom csak magamban lerendezni.

Mióta érzem, teljesen éber vagyok. Vége az álomnak, és én elfogadom. Ami volt, minden jó volt. Igen, nehéz elfelejteni egy egy mosolyt, pillantást, érintést, csókot, ölelést.... Főleg, amikor annyi öröm ébredt azokban a pillanatokban.

És nem gondolni arra, hogy még meddig lehetett volna fokozni.

És nem gondolni arra, hogy valójában mire ment ki a játék. Amint az bekövetkezett, megtörtént a váltás, és én azonnal tudtam, már a következő pillanatban rádöbbentem....

Ennyi. Így jártam. Jó a rövidtávú felejtőképességem. Talán szerencsére.

Jóéjt.

Vasárnap megyek nyaralni. Végre. És felejteni. Aztán minden újra csodálatos lesz, én belevetem magam a munkába, az életbe....

Lesz, lesz, lesz.... Most minden csodálatos. Pont.

Jóéjt tényleg. :) Főleg nekem.

http://www.youtube.com/watch?v=UJdP7pgs_po

 

Ps. Igen, kifejezetten hiányozni fog a csókja :) Már most hiányzik. Benne volt az egész lényével...

Olyan érdekes, észrevettem többször... Beszélgettünk társasággal, ő figyelte a többiek szövegelését, és látszott, hogy totál nincs ott, bealudt, totál. Aztán hirtelen rám nézett, és abban a pillanatban ÉLET költözött minden porcikájába. De érdekes. Hogy az ember akkor szeret emlékezni magára, akkor szeret jelen lenni, amikor valami örömtelit tapasztal....

http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/osho.html

A meditációk leírásával, életrajzzal, stb....

Beszéltem anyuval telefonon, és már röhögtünk, hogy milyen meleg van, és ez már túl az elviselhetőn, és csak röhögni lehet.
Amikor annyira szar valami, és szenved az ember tőle, van egy pont, ami után már az egész baromi viccessé kezd válni, és akkor szoktuk mondani, hogy kínomban nevetek, de az a nevetés nem kínos, inkább olyan felszabadult, mert már minden szarság túl van minden határon. Hát ezt csak így tudtam megfogalmazni......

 

Mintha egyszercsak elég lenne a szenvedésből, kifújt, elillant az ereje, és vége...

A múltkor, PMS volt, és volt egy nap, amikor egyfolytában sírtam, minden balul sült el, minden rosszul esett, minden fájt a kis lelkemnek, nagyon rossz volt, mert még elkezdtem agyalni is, és így negatívba fordítani azt is, amiről nem tudtam semmit. Már úgy szenvedtem, hogy azt kérdeztem magamtól, hogy én állat, hát miért csinálom ezt magammal, miért???És egyszerűen nem tudtam mást tenni, csak sírtam, mindenen. A barátnőmmel beszéltem telefonon, azt mondja, hú te aztán tényleg magad alatt vagy, és szét vagy esve, na attól is kikészültem...

Úgy éreztem, az egész világ összeesküdött ellenem.

Aztán egyszer délután, épp a munkahelyemen szedtem össze a szárítóról a törölközőket, és újfent agyaltam valami igen fájdalmas dolgon... Egy pillanat, és  hirtelen végeszakadt, mint a nyári zápornak, miután ragyogva kisüt a nap. Mert már annyira sok volt, hogy abban a pillanatban hirtelen olyan viccessé változott az egész kínlódás, és szenvedés, az a sok hűhó semmiért, és abban a pillanatban valahogy tudatosult az újabb "kör", amiben balul sültek el a dolgok, és azt mondtam hirtelen: "ez kabaré!!!már megint!!!még ez is!!!" És nagyon jókedvem kerekedett :)))

 

Most, nem tudom, meddig fogom csinálni az ilyeneket. Naponta többször is a kétségbeesés határán táncolok. Tehetetlenül nézem végig életem filmjét, és csak remélni tudom, hogy egyszer jóra fordulnak a dolgok.

Két éve, júliusban történt, egy előadáson. 

Egy barátnőm mutatta be őt. Az első pillanattól vonzott, a közelében akartam lenni. Olyan nyugalmat, békét, szeretetet éreztem mellette rögtön. Kedves volt, mosolygott, kérdezgetett, beszélgetett velem. Átölelt, én úgy éreztem magam, mint az anyaméhben, védettségben, olyan nyugalom szállt meg, amit még soha nem éreztem, senki mellett. Mintha mindig is ismertem volna, mindig mellette lettem volna, mindig hozzá tartoztam volna.

Az előadás után a barátnőmmel elmentünk beszélgetni egy helyre, őt jól "lerázta", a társaság másik felével küldte bulizni... Alig tudtam otthagyni, elszakadni tőle, csak öleltem, és még sokáig néztünk egymás után...

És beszélgettünk Marikával, de nem voltam ott, egyfolytában kérdezgettem, ki ez az ember? Annyira meglepett az érzés, ami elárasztott mellette, és annyira vágytam még még még ott lenni vele!!!

S meglepett, mert lehet, ha az utcán találkozom vele, talán elmegyek mellette úgy, hogy rá sem nézek...

De akkor még nem tudtam, hogy fél évig nem fogom újra látni Őt.

Gyakran gondoltam rá, és amikor a barátaimmal találkoztam, vártam, hogy ő is ott lesz... A meditációkon... És a meditációs hétvégén is, de ő nem tudott eljönni. Az ország másik végén lakott...

S novemberben küldött egy SMS-t, hogy Pestre költözött, és találkozzunk. De nekem úgy alakultak a dolgaim, rengeteget dolgoztam, elfoglalt voltam, és nem jártam sehová...

Egészen márciusig.

Március végén. Egy barátunk hozta össze a csapatot újra. Nagyon jól voltam akkoriban, lelkileg, testileg, minden rendben volt körülöttem, az én kis világomban.

Alig vártam, hogy odaérjek.... Ott volt ő is! És csak öleltem, öleltem.... Nem maradtam el mellőle egész este, beszélgettünk, ettünk-ittunk, külön is, a társaságban is, és egy pillanatra nem engedtem el, mindig hozzá kellett érnem :) Annyira örültem, hogy újra látom, boldog voltam, újra csatlakozhattam :)

 

Folyt.köv

 

 

Hé cigánylány táncolj mááááár

Hadd pendüljön a gitáááááár

Hé cigánylány táncolj mááááár

Hadd pendüljön a gitáááááár

Mikor leszállt már az éj
Csak a tábor tüze ég
S táncot jár egy kócos hajú lány
Könnyben ázik két szeme
Elhagyta a kedvese

S úgy összetört szíve

Az a szép cigányleány

Aki bánattáncot jár

A mély erdő közepén

Visszavárja kedvesét

A hűtlen cigánylegényt

Ki tán elfeledte rég

Hát akkor

Hadd szóljon a gitár hadd szóljon

És sírjon még a hegedűűűű

Hadd fájjon a szívem nem bánom

Mulassuk át együtt az életünk

Hát akkor

Hadd szóljon a gitár hadd szóljon

És sírjon még a hegedűűűű

Hadd fájjon a szívem nem bánom

Mulassuk át együtt az életünk

Az a szép cigányleány

Aki bánattáncot jár

A mély erdő közepén

Visszavárja kedvesét

A hűtlen cigánylegényt

Ki tán elfeledte rég

Hát akkor

Hadd szóljon a gitár hadd szóljon

És sírjon még a hegedűűűű

Hadd fájjon a szívem nem bánom

Mulassuk át együtt az életünk

Hát akkor

Hadd szóljon a gitár hadd szóljon

És sírjon még a hegedűűűű

Hadd fájjon a szívem nem bánom

Mulassuk át együtt az életünk

"...kora reggel egy lótuszlevélről a tiszta vízbe hullik épp egy harmatcsepp, és ettől a víz felszíne fodrozódni kezd. Rendkívüli, megrendítő pillanat ez: ahogy a csepp megadja magát a gravitációnak és lecsúszik a levélről, egyszerre elveszíti előző identitását, és a következő pillanatban eggyé olvad az alatta lévő határtalan víztömeggel. Elképzelhetjük, amint az ismert és a megismerhetetlen határán lebegve egy pillanatra megremeg, aztán lezuhan a mélybe."

"A létben senki sem felsőbbrendű, és senki sem alsóbbrendű. A fűszál és a csillag tökéletesen egyenlők...
De az ember magasabb rendű akar lenni másoknál, meg akarja hódítani a természetet, ezért folyton harcolnia kell. Minden e miatt a küzdelem miatt olyan bonyolult. Az ártatlan ember az, aki lemondott a küzdelemről; aki többé nem akar felsőbbrendű lenni; aki már nem akarja megmutatni, bebizonyítani, hogy ő nem akárki; aki olyan lett, mint egy rózsaszál, vagy mint egy lótuszlevélen ülő harmatcsepp; aki a végtelen részévé vált; aki eggyé olvadt, eggyé vált az óceánnal, és most már maga is csak egy hullám; akinek fogalma sincs arról, hogy mi az az "én". Az "én" eltűnése az ártatlanság."

Bénult...

Döbbent...

Szomorú...

Annyira nehéz!

Az ember az utolsó pillanatig reménykedik, hogy mégsem... És olyan, mintha készülne rá, de mégis készületlenül éri. Erre nem lehet felkészülni. Tehetetlennek érzem magam... Tiltakoztam ellene, pedig már majdnem egy éve tudtam, hogy egyszer el fog menni...

Ragaszkodom ahhoz, akit szeretek, nagyon nehéz elengedni...

Ő az ikertestvérem. Nem akartam, hogy a világ két másik végén, ilyen messze legyünk egymástól!!!Igen, mehettem volna vele, de nekem itt van minden, a családom, a gyerekem, a munkám... És ahogy írom, olyan hihetetlen, mintha a kettőt mérlegre kéne tennem, de nem lehet...

Csak remélem, hogy a sorsa a legjobb, és minden úgy jön össze, ahogy azt megálmodta. Együtt jöttünk, egyek vagyunk, mi ketten. :)

És ma elbúcsúztunk, és ....... beültem a taxiba, és csak sírtam, nem tudott érdekelni, hogy a taxis mit szól, aztán a végén ő öntött belém lelket... á nem is érdekes ez az egész.

Nem tudok írni, annyi minden kavarog a fejemben

""Osho-val álmodtam..
Egy nagy teremben, iskolai padokban ültünk, sokan. Én természetesen :) az utolsó sorban. Valahonnan úgy "estem be", mert hívott, én meg mentem utána... Egy nagy emelvényről beszélt. Olyan dolgokról, amik éppen foglalkoztatnak. Aztán hirtelen belecsöppentem az egészbe. Elkezdtem kérdezgetni, és ahogy beszélt, egyre közelebb ült hozzám. Először 3 sorral előbbről, aztán leült az előttem lévő padba, és onnan beszélt. Hozzám...ez hihetetlen volt... Teljesen zavarban voltam. Fel akartam tenni neki a legfontosabb kérdésem, de nehezen szedtem össze a gondolataim, annyira izgultam. Akkor egyszercsak "leszúrt", hogy lassan beszélek, nem bírja kivárni (azt az arcot - rablom a drága idejét, gondoltam). Mondtam, hogy kissé össze vagyok zavarodva - "Hát ez az!" mondta.. És végre kinyögtem a kérdésem. Válaszolt rá, de csak pár szóban, és először nem is értettem, hogy mire gondol. Mondta, hogy figyeljek befelé, onnan hátulról jön a válasz(és mutatta), és akkor megéreztem az energiáját. Nagyon kellemes és nyugalmas érzés volt, de persze még jobban összezavarodtam.. Amiatt pedig, hogy úgy éreztem "bántott" nagyon szomorú voltam, még sírtam is, hogy mennyire tökéletlen vagyok a szemében... Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy nem is állna velem szóba, nem figyelmeztetne a hibáimra, ha nem látná, hogy tudok fejlődni, hogy tanulhatok a szavaiból. Aztán felébredtem.
Persze, még mindig szégyellem magam a hibáim miatt, és még mindig nem múlt el bennem a megfelelni vágyás, de tudom figyelni ezeket az érzéseket... ""