És közben egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő mindent megtett azért, hogy megmentse a kapcsolatunkat...
Szóval ez nagyon durva.
És most még együtt fogunk karácsonyozni...
És tulajdonképpen nem változott semmi. Ugyanúgy egyedül vagyok folyton, nekem kell megoldani, ha valahova el akarok menni, a gyerekfelügyeletet, én vagyok mellette amikor beteg, nekem kell megszervezni az életünket.
Annyi a különbség, hogy most nem a munkára hivatkozva van távol, hanem azért mert elválunk.

Szeretném már befejezni ezt a nyavalygást, de még mindig úgy érzem, hogy meg kell értenem ezt az egészet, ami történt/történik.

Hát ez nagyon aranyos! Szeretem őket.

Nincs semmi különös, semmi fergeteges boldogságra okot adó történés. Nyugalom van bennem, nem jár az agyamban gyötrő gondolat, sem örömteli.

Én régebben azt hittem az ember képes beérkezni. De hova a bánatba érkezne meg, amikor itt van???! És amit csinál, ahogy él, az úgy van, úgy kell lennie, csinál valamit, befejezi, aztán csinál mást, vagy kezdi előlről, a rosseb tudja, ki mikor mit miért csinál? De szarul akkor érzi magát, amikor mást tesz, mint amit szeretne, mert nem hallja, hogy mit szeretne, bizonytalan, és ezért képtelen teljes szívéből igent mondani. És ha nem szeretne, akkor meg nem mer nemet mondani. És nem tud alkalmazkodni. Bár, előbb-utóbb megtörik. :)

És amikor elkezdtem tanulni, suliba járni, akkor kezdődtek a problémák. Amikor az anyagi függetlenségem építgettem.

Megyek végig a kapcsolatunkon, és rengeteget tanulok belőle. Hol mit miért hogyan rontottunk el...

Nem sokra megyek vele, ezzel még nem tudom újraértelmezni az egészet, és igazából egyedül is vagyok ezzel. Egyedül csinálom ezt is. Ő csak hajtogatja a magáét, hogy nem bír így élni.

Minden krízis egy lehetőség a változásra. De az emberek nagyon nagyon félreértik, mert úgy képzelik a változást, hogy előlről kezdenek mindent. Aztán csodálkoznak, hogy egyszercsak ismétlődik az egész. Én is így hittem.

De ez már a házasságom szempontjából lényegtelen. Ő a homokba dugja a fejét, én meg egyre csak szembesülök....

Igen, igaza van abban, hogy ha újra együtt lennénk, semmi nem változna. Talán csak a sebek lennének nagyobbak. Kijelenti, hogy ő nem akar és nem is fog változni. Az én változásom pedig ellenállást váltana ki belőle. De arra intem magam, hogy nem várhatom el senkitől, még életem párjától sem, hogy megtegyen valamit, amire képtelen.

Még régebbről. Egy barátnőm mesélte, hogy volt egy hét éves kapcsolata, amiből öt év gyönyörű volt, kettő pedig maga a rémálom. De mégsem tudott kilépni a kapcsolatból, a játszmák úgy fogvatartották, s elvették minden erejét. A végén senkije sem maradt, mert mindenki eltűnt mellőle.

Velem is hasonló történt. 15 év után kezdtünk válni. néhány év volt, ami szabadulni akarással de képtelenséggel telt. Szinte ugyanez. Minden erőm elvette ez a kapcsolat. A barátaimat elmarta mellőlem, mert vagy hülyék voltak, vagy meg akartak dugni. Szerinte. Megfojtott a féltékenységi jeleneteivel. Volt olyan, hogy szinte fuldokoltam, arról nem beszélve, hogy két éve küzdök krónikus arcüreggyulladással. Vagy régebbóta már nem is emlékszem.... S végül a barátok... Senki nem maradt belőlük. Csak a közös barátok. Akiket ő "hozott". És most, hogy válunk, nagy társasági életet kezdett. Természetesen a közös barátokkal. Rám így már senki nem kíváncsi.

És nincsenek barátaim. Egykét ismerős, az oviból, de mind családosok, most már velük sem tudok együtt kirándulni, vagy egy jót beszélgetni. Így egyedül senki nem kíváncsi rám.

Egyedül maradtam.

Ez nagyon fáj.

Magányosnak érzem magam.

Régen annyit utaztam, társaságba jártam. Egyedül mit lehet csinálni?

Itthon ülök, sokszor a gép előtt, és zenéket töltök, zenét hallgatok, meg írogatok.

Egy lakásban lakunk még. Hamarosan költözöm. El.

Nincs egy hete, hogy bepróbálkozott. Egyszerűen hogy jut eszébe, hogy lefekszem vele, miközben másik csajt is ... Hát nem, megmondtam, nem vagyok rá képes. És csak nyomult, azt mondta, nem hiszi el. Nem hitte el, hogy nem akarok vele lefeküdni. Majdnem hánytam. Aztán sírni kezdtem, nem bírtam, hogy így nem vesz semmibe, hogy erre képes. Annyira nyomult, hogy attól kezdtem félni, hogy megerőszakol. Sírtam, erre megsértődött. Mi a francot akar ez még tőlem? S aztán két napra rá, meg a gyerekünkkel csinált közös hétvégi programot. Természetesen az új barátnője társaságában.

Csak hogy sírhassak valakinek a vállán, aki nem akar segíteni, nem akar mindenáron megmenteni, aki csak hagyja, hogy sírjak. Hogy ne egyedül sírjak. Csak legyen itt mellettem.

De nincs senki. Nincs senki, akinek sírhatnék a vállán.

Nekem senkim sincsen.

Egy bölcs emberke mondta:

"Nem néztél oda, ahol van, és ezért nem találtad meg."

Hát ennyire egyszerű. Ott van, de azért nem veszem észre, mert nem nézek oda. Máshova nézek. A keresésre koncentrálok. Közben nem engedek be...

Elméleteket gyártunk.

Szép színeseket, csodálatosakat...

Mindig akkor beszélek sokat, amikor valamit szeretnék elfedni. Amit tulajdonképpen szeretnék felfedni. De nincs bátorságom.

Mi lehet lényeges?

A sok mellébeszélés, amikor azt hiszem kurva fontos dolgokról beszélek, de az igazságot nem merem kimondani?

Egyik nap olvastam Karinthytól, és meg kellett állnom egy pillanatra. Megnéztem, még mindig ott állok, döbbenten afelett a két mondat felett! :DDDDDD

"Kifogytam minden mondanivalómból. Hát kénytelen voltam megmondani az igazat."

Hát, most is meglep! Nevetnem kell!

"Eléálltam" és végre kimondtam, hogy szeretem, és minden, mindenben ez a szerelem akart kifejeződni. Bárhogy is történt. Mindig is szerettem. Amikor először találkoztunk, olyan volt, mintha csak nemrég váltunk volna el, mintha egy utazásról tért volna vissza mellém. És hullámoztam vele együtt, tovább. Minden öröm, amit tett, tesz... Egyszer írtam a naplómba, most is leírom, már csak azért is érdemes volt megszületni, hogy őt megismerhettem.

Szeretni, együtt lenni... Lenni... Mi lehet ennél fontosabb? Ezen túl, bármit teszek, bármit mondok, gondolok, minden ennek a szeretésnek a kifejezésére szolgál, semmi más nem kell... 

Miközben kerestem a megoldást, tönkrement a házasságom. Tanultunk egymástól. És remélem ő is boldog lesz, újra, ahogy szeretné. A szerelmével, akit megtalált... talán ő lesz az, igen.

És lassan túlleszünk a dolgokon, bár a neheze most jön, a tárgyalás, a költözés, az "új élet".

Az élet....