H260310172431
K270411182501
Sz280512192602
Cs290613202703
P300714212804
Sz010815222905
V020916233006

2007/12/10

Nem szoktam olyat kívánni, hogy bárcsak már túllennék valamin, de komolyan mondom, ezen a karácsonyon már nagyon szeretnék túllenni.
Voltam ma vásárolni, kaját, igen, de minden tele van karácsonyi holmival...
És rohadt ellentmondás az, hogy jelen pillanatban a hátam közepére sem kívánom, hogy együtt éljek valakivel, de... Amikor hallgatok egy zenét, ami örömet okoz, vagy főzök finomat, vagy látok valami szépséget, vagy egyáltalán ami örömet okoz, vagy szomorúságot, vagy ami gyerekemmel történt... azt megosszam valakivel. És az elmúlt pár évben azért szomorkodtam, mert nem tudtam megosztani ezeket azzal, akivel együtt éltem, mert annyira más dolgokkal volt elfoglalva, annyira kevés ideje volt rám-ránk. Hogy sokszor kidobtam a sütit, mert ketten nem tudtuk megenni, később már "okosan" odaadtam a barátnőmnek - aki szintén adott abból amit ő sütött... És gyakran csak a rosszkedvet, a feszültséget osztottuk meg egymással, mert a többire nem volt már idő. Nem volt idő egymásra, nem volt idő együtt lenni, egymásra figyelni, nem voltunk együtt már szinte sehol, mindenki élte az életét.
S amikor megelégelte, és megismert egy új nőt, akinek természetesen nincs gyereke (még), a figyelmét nekiszentelte... Olyan programokra szakított vele időt, amire velünk nem volt türelme, kedve, pénze, kirándulásra, utazásra, gyertyafényes vacsorákra. SMSezgetésekre, telefonálgatásokra, amiért velem mindig veszekedett... Miközben mi ketten, a közös gyermekünkkel szerveztünk valamit magunknak.

És közben egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő mindent megtett azért, hogy megmentse a kapcsolatunkat...
Szóval ez nagyon durva.
És most még együtt fogunk karácsonyozni...
És tulajdonképpen nem változott semmi. Ugyanúgy egyedül vagyok folyton, nekem kell megoldani, ha valahova el akarok menni, a gyerekfelügyeletet, én vagyok mellette amikor beteg, nekem kell megszervezni az életünket.
Annyi a különbség, hogy most nem a munkára hivatkozva van távol, hanem azért mert elválunk.

Szeretném már befejezni ezt a nyavalygást, de még mindig úgy érzem, hogy meg kell értenem ezt az egészet, ami történt/történik.

 


mano



©2006 Sarok.org