Keresni, és nem találni.

Egy bölcs emberke mondta:

"Nem néztél oda, ahol van, és ezért nem találtad meg."

Hát ennyire egyszerű. Ott van, de azért nem veszem észre, mert nem nézek oda. Máshova nézek. A keresésre koncentrálok. Közben nem engedek be...

Fecsegünk összevissza.

Elméleteket gyártunk.

Szép színeseket, csodálatosakat...

Mindig akkor beszélek sokat, amikor valamit szeretnék elfedni. Amit tulajdonképpen szeretnék felfedni. De nincs bátorságom.

Mi lehet lényeges?

A sok mellébeszélés, amikor azt hiszem kurva fontos dolgokról beszélek, de az igazságot nem merem kimondani?

Egyik nap olvastam Karinthytól, és meg kellett állnom egy pillanatra. Megnéztem, még mindig ott állok, döbbenten afelett a két mondat felett! :DDDDDD

"Kifogytam minden mondanivalómból. Hát kénytelen voltam megmondani az igazat."

Hát, most is meglep! Nevetnem kell!

"Eléálltam" és végre kimondtam, hogy szeretem, és minden, mindenben ez a szerelem akart kifejeződni. Bárhogy is történt. Mindig is szerettem. Amikor először találkoztunk, olyan volt, mintha csak nemrég váltunk volna el, mintha egy utazásról tért volna vissza mellém. És hullámoztam vele együtt, tovább. Minden öröm, amit tett, tesz... Egyszer írtam a naplómba, most is leírom, már csak azért is érdemes volt megszületni, hogy őt megismerhettem.

Szeretni, együtt lenni... Lenni... Mi lehet ennél fontosabb? Ezen túl, bármit teszek, bármit mondok, gondolok, minden ennek a szeretésnek a kifejezésére szolgál, semmi más nem kell... 

Miközben kerestem a megoldást, tönkrement a házasságom. Tanultunk egymástól. És remélem ő is boldog lesz, újra, ahogy szeretné. A szerelmével, akit megtalált... talán ő lesz az, igen.

És lassan túlleszünk a dolgokon, bár a neheze most jön, a tárgyalás, a költözés, az "új élet".

Az élet....

Félreért. Félreértek. Félreértem. Félreértettem! 

A félreértéseket főleg az el nem mondott dolgokkal okozza. Azokat nem meri felvállalni, mert az, ami megváltoztathatatlan. Ami nem rajta múlik, hanem csak van. Mint a szerelem. Beszél összevissza lényegtelen dolgokról, és elvárja, hogy a másik megértse, és úgy válaszoljon, reagáljon, ahogy szeretné. Labdapasszolgatás. És kiakad, amikor nem passzolja vissza a labdát. Elvárja, hogy dobjon valamit. És hogy természetesen, legyen "gondolatolvasó". És mindig a másikra vár, hogy tegyen valamit. És a végén mindig mást hibáztat. De azt, AZT, akit takargat, nem meri felfedni. Odaadni. Mert az megváltoztathatatlan.

Arra már nem mondhatja, hogy bocsi, vicceltem, nem úgy gondoltam. És arra bármi is a válasz, az visszavonhatatlan. Azt vállalni kell.

És amikor végre kimondja az igazat, már nem hisznek neki. Nem hiszik el, hogy az igaz lehet, és elkezdik kiforgatni a szavait. Úgy, ahogy hallani szeretnék, ahogy látni szeretnék.
Így aztán az igazságból lesz hazugság. Újra. Újra. Meg újra.
Amikor úgy dönt, nem mond semmit, mert lehetetlen, titkolódzónak látják :)
Sokan elfordulnak tőle. Nagyon sokan.
Van, aki az érdekek miatt.
Jönnek az okosak is, megmondják mit és hogyan tegyen. Amikor nem teszi, megfontolják. Megfontolják a barátságot.
Ilyenkor vannak pillanatok, amikor szeretné sajnáltatni magát. Szeretné, hogy sajnálják, hogy visszatérjenek. Sajnálja magát, és szeretné, ha babusgatnák, a szerencsétlent.
S hirtelen felkapja a fejét. Aztán pofonvágja magát.

Vajon lehet-e adni annak bármit is, akinek mindene megvan? Vajon tudok-e adni bármit is neki?