"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd , mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked. És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz. Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes."
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Nem szoktam olyat kívánni, hogy bárcsak már túllennék valamin, de komolyan mondom, ezen a karácsonyon már nagyon szeretnék túllenni.
Voltam ma vásárolni, kaját, igen, de minden tele van karácsonyi holmival...
És rohadt ellentmondás az, hogy jelen pillanatban a hátam közepére sem kívánom, hogy együtt éljek valakivel, de... Amikor hallgatok egy zenét, ami örömet okoz, vagy főzök finomat, vagy látok valami szépséget, vagy egyáltalán ami örömet okoz, vagy szomorúságot, vagy ami gyerekemmel történt... azt megosszam valakivel. És az elmúlt pár évben azért szomorkodtam, mert nem tudtam megosztani ezeket azzal, akivel együtt éltem, mert annyira más dolgokkal volt elfoglalva, annyira kevés ideje volt rám-ránk. Hogy sokszor kidobtam a sütit, mert ketten nem tudtuk megenni, később már "okosan" odaadtam a barátnőmnek - aki szintén adott abból amit ő sütött... És gyakran csak a rosszkedvet, a feszültséget osztottuk meg egymással, mert a többire nem volt már idő. Nem volt idő egymásra, nem volt idő együtt lenni, egymásra figyelni, nem voltunk együtt már szinte sehol, mindenki élte az életét.
S amikor megelégelte, és megismert egy új nőt, akinek természetesen nincs gyereke (még), a figyelmét nekiszentelte... Olyan programokra szakított vele időt, amire velünk nem volt türelme, kedve, pénze, kirándulásra, utazásra, gyertyafényes vacsorákra. SMSezgetésekre, telefonálgatásokra, amiért velem mindig veszekedett... Miközben mi ketten, a közös gyermekünkkel szerveztünk valamit magunknak.

És közben egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő mindent megtett azért, hogy megmentse a kapcsolatunkat...
Szóval ez nagyon durva.
És most még együtt fogunk karácsonyozni...
És tulajdonképpen nem változott semmi. Ugyanúgy egyedül vagyok folyton, nekem kell megoldani, ha valahova el akarok menni, a gyerekfelügyeletet, én vagyok mellette amikor beteg, nekem kell megszervezni az életünket.
Annyi a különbség, hogy most nem a munkára hivatkozva van távol, hanem azért mert elválunk.

Szeretném már befejezni ezt a nyavalygást, de még mindig úgy érzem, hogy meg kell értenem ezt az egészet, ami történt/történik.

 

http://www.youtube.com/watch?v=uqh_kWyj_iM

Hát ez nagyon aranyos! Szeretem őket.

Jól vagyok. Nem nagyon volt ilyen az utóbbi négy hónapban.

Nincs semmi különös, semmi fergeteges boldogságra okot adó történés. Nyugalom van bennem, nem jár az agyamban gyötrő gondolat, sem örömteli.

Én régebben azt hittem az ember képes beérkezni. De hova a bánatba érkezne meg, amikor itt van???! És amit csinál, ahogy él, az úgy van, úgy kell lennie, csinál valamit, befejezi, aztán csinál mást, vagy kezdi előlről, a rosseb tudja, ki mikor mit miért csinál? De szarul akkor érzi magát, amikor mást tesz, mint amit szeretne, mert nem hallja, hogy mit szeretne, bizonytalan, és ezért képtelen teljes szívéből igent mondani. És ha nem szeretne, akkor meg nem mer nemet mondani. És nem tud alkalmazkodni. Bár, előbb-utóbb megtörik. :)

 

 

Engem megváltoztat, felnőtté tesz ez a válás. Persze, a változás már előbb elkezdődött, de most érik...
Másképp nem került volna VÁLságba a kapcsolatunk, de el kell válnunk, ő kerek perec kijelentette, hogy nem szándékozik változni, és a továbbiakban felelősséget vállalni a kapcsolatunkban, inkább egy másik kapcsolatba menekült, és az a lány ugyanolyan gyerek, mint én voltam a házasságunk előtt...
Azért fáj, hogy nem képes velem változni, de ki nem erőszakolhatom, mert minél jobban szeretném, annál inkább ellenáll.
Végiggondolom, ahogy együtt vállaltuk a felelősséget a gyermekünkért annak idején, és végül minden rám maradt, mert neki sokkal fontosabbak voltak az anyagiak. Talán az is csak menekülés volt a családi felelősség alól.
Persze ehhez én is hozzájárultam, mert én meg nem akartam az anyagi részéért felelősséget vállalni. De le is kötött maximálisan a gyerek, reggeltől estig, és senkire nem számíthattam.

És amikor elkezdtem tanulni, suliba járni, akkor kezdődtek a problémák. Amikor az anyagi függetlenségem építgettem.

Megyek végig a kapcsolatunkon, és rengeteget tanulok belőle. Hol mit miért hogyan rontottunk el...

Nem sokra megyek vele, ezzel még nem tudom újraértelmezni az egészet, és igazából egyedül is vagyok ezzel. Egyedül csinálom ezt is. Ő csak hajtogatja a magáét, hogy nem bír így élni.

Minden krízis egy lehetőség a változásra. De az emberek nagyon nagyon félreértik, mert úgy képzelik a változást, hogy előlről kezdenek mindent. Aztán csodálkoznak, hogy egyszercsak ismétlődik az egész. Én is így hittem.

De ez már a házasságom szempontjából lényegtelen. Ő a homokba dugja a fejét, én meg egyre csak szembesülök....

Igen, igaza van abban, hogy ha újra együtt lennénk, semmi nem változna. Talán csak a sebek lennének nagyobbak. Kijelenti, hogy ő nem akar és nem is fog változni. Az én változásom pedig ellenállást váltana ki belőle. De arra intem magam, hogy nem várhatom el senkitől, még életem párjától sem, hogy megtegyen valamit, amire képtelen.

Eszembe jutott egy dolog.

Még régebbről. Egy barátnőm mesélte, hogy volt egy hét éves kapcsolata, amiből öt év gyönyörű volt, kettő pedig maga a rémálom. De mégsem tudott kilépni a kapcsolatból, a játszmák úgy fogvatartották, s elvették minden erejét. A végén senkije sem maradt, mert mindenki eltűnt mellőle.

Velem is hasonló történt. 15 év után kezdtünk válni. néhány év volt, ami szabadulni akarással de képtelenséggel telt. Szinte ugyanez. Minden erőm elvette ez a kapcsolat. A barátaimat elmarta mellőlem, mert vagy hülyék voltak, vagy meg akartak dugni. Szerinte. Megfojtott a féltékenységi jeleneteivel. Volt olyan, hogy szinte fuldokoltam, arról nem beszélve, hogy két éve küzdök krónikus arcüreggyulladással. Vagy régebbóta már nem is emlékszem.... S végül a barátok... Senki nem maradt belőlük. Csak a közös barátok. Akiket ő "hozott". És most, hogy válunk, nagy társasági életet kezdett. Természetesen a közös barátokkal. Rám így már senki nem kíváncsi.

És nincsenek barátaim. Egykét ismerős, az oviból, de mind családosok, most már velük sem tudok együtt kirándulni, vagy egy jót beszélgetni. Így egyedül senki nem kíváncsi rám.

Egyedül maradtam.

Ez nagyon fáj.

Magányosnak érzem magam.

Régen annyit utaztam, társaságba jártam. Egyedül mit lehet csinálni?

Itthon ülök, sokszor a gép előtt, és zenéket töltök, zenét hallgatok, meg írogatok.

 

Egy lakásban lakunk még. Hamarosan költözöm. El.

Nincs egy hete, hogy bepróbálkozott. Egyszerűen hogy jut eszébe, hogy lefekszem vele, miközben másik csajt is ... Hát nem, megmondtam, nem vagyok rá képes. És csak nyomult, azt mondta, nem hiszi el. Nem hitte el, hogy nem akarok vele lefeküdni. Majdnem hánytam. Aztán sírni kezdtem, nem bírtam, hogy így nem vesz semmibe, hogy erre képes. Annyira nyomult, hogy attól kezdtem félni, hogy megerőszakol. Sírtam, erre megsértődött. Mi a francot akar ez még tőlem? S aztán két napra rá, meg a gyerekünkkel csinált közös hétvégi programot. Természetesen az új barátnője társaságában.

Csak annyit szeretnék most....

Csak hogy sírhassak valakinek a vállán, aki nem akar segíteni, nem akar mindenáron megmenteni, aki csak hagyja, hogy sírjak. Hogy ne egyedül sírjak. Csak legyen itt mellettem.

De nincs senki. Nincs senki, akinek sírhatnék a vállán.

http://videa.hu/main.php?page=play&v=8aGlcMksXjbBf7PH

Nekem senkim sincsen.

Keresni, és nem találni.

Egy bölcs emberke mondta:

"Nem néztél oda, ahol van, és ezért nem találtad meg."

Hát ennyire egyszerű. Ott van, de azért nem veszem észre, mert nem nézek oda. Máshova nézek. A keresésre koncentrálok. Közben nem engedek be...

Fecsegünk összevissza.

Elméleteket gyártunk.

Szép színeseket, csodálatosakat...

Mindig akkor beszélek sokat, amikor valamit szeretnék elfedni. Amit tulajdonképpen szeretnék felfedni. De nincs bátorságom.

Mi lehet lényeges?

A sok mellébeszélés, amikor azt hiszem kurva fontos dolgokról beszélek, de az igazságot nem merem kimondani?

Egyik nap olvastam Karinthytól, és meg kellett állnom egy pillanatra. Megnéztem, még mindig ott állok, döbbenten afelett a két mondat felett! :DDDDDD

"Kifogytam minden mondanivalómból. Hát kénytelen voltam megmondani az igazat."

Hát, most is meglep! Nevetnem kell!

"Eléálltam" és végre kimondtam, hogy szeretem, és minden, mindenben ez a szerelem akart kifejeződni. Bárhogy is történt. Mindig is szerettem. Amikor először találkoztunk, olyan volt, mintha csak nemrég váltunk volna el, mintha egy utazásról tért volna vissza mellém. És hullámoztam vele együtt, tovább. Minden öröm, amit tett, tesz... Egyszer írtam a naplómba, most is leírom, már csak azért is érdemes volt megszületni, hogy őt megismerhettem.

Szeretni, együtt lenni... Lenni... Mi lehet ennél fontosabb? Ezen túl, bármit teszek, bármit mondok, gondolok, minden ennek a szeretésnek a kifejezésére szolgál, semmi más nem kell... 

Miközben kerestem a megoldást, tönkrement a házasságom. Tanultunk egymástól. És remélem ő is boldog lesz, újra, ahogy szeretné. A szerelmével, akit megtalált... talán ő lesz az, igen.

És lassan túlleszünk a dolgokon, bár a neheze most jön, a tárgyalás, a költözés, az "új élet".

Az élet....