Málnaságok

... hogy a péntekről meg nem tudok írni semmit, mert úgy érzem, hogy bármit is írnék, bárhogy is fogalmaznék, minden csak megcsúfolása lenne annak az éjszakának vagy talán felmagasztalása is, ha nagyon költőire sikeredne, mert igazándiból nem volt költői sőt! nem volt más, mint állatias ösztön és mégis annyira szép és annyira meleg és annyira tökéletes volt minden, hogy legalább 5 változatban kellene megfogalmazni, különböző stílussal, ahhoz, hogy ezekből átlagolva ki lehessen fejezni azt ami történt.

arra, hogy mi is történt azon az éjszakán. Talán - sőt bizosan - nincs is ennek jelentősége. Nem tudom, hogy ő kezdte vagy én. Nem tudom, hogy volt-e értelme vagy jelentősége. Már néha kezdem azt hinni, hogy nem is néha hiszem azt, hogy velem valami nem stimmel. Az apró kis faszságaim, amik minden normális embert a sírba tesznek, meg az örökös kombinálási kényszerem, miközben meg vagyok győződve arról, hogy egszerű vagyok, mint a faék.

Egészen igazán valójában őszintén lefosom, hogy mit is gondolt akkor vagy hogy mit is vélt gondolni rólam. Az bánt, hogy lehetett valakivel hajnalig inni, mert bírta és most már nem lehet többet, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy megint csak ösztönlénnyé formálódjak, ami meg egyébként úgyis vagyok, csak módszeres kényszerrel sikerül elnyomni magamban a faszságom. Én erről nem tehetek. Nem tudok másra gondolni, a nap 24 óráját kitöltik a magamnak szőtt álmaim, amik nem is álmok csak egyszerű a l a p v e t ő igények számomra, mert ilyennek születtem és már néha nekem is elegem van magamból, de parancsolni vagy uralkodni mégsem tudok.

Az Ex is aki közben már rég nem ex csak annyit mondott, amikor ígértem, hogy igyekszem megváltozni: Semmi értelme! A véredben van.

Én ilyenkor kikérem ezt magamnak és felháborodott grimaszba torzul az arcom és talán magamnak is igyekszem bizonygatni belül, hogy nem is, pedig tudom, hogy igen és tudom, hogy az egyetlen menekvés számomra, ha elkerülöm a helyzetet, még a lehetőségét is kizárom, hogy így kerüljek valakivel közel.

Csak az a baj, hogy én ezt nem tervezem. Mármint azt nem, hogy nekem így kelljen alakulnia mindig mindennek, ha egy férfi meg én...

Azt például tudom, hogy először csak táncoltunk. Aztán azt is tudom, hogy ragadt a keze az izzadságtól. De például nem tudom azt, hogy mit csináltam én. Nem tudom bizonyosan kijelenteni, hogy nem bátorítottam. Aztán azt is tudom, hogy egy idő után már fájt a közelsége, szabályosan fizikai tünetei voltak a surlódásnak, mert én nem tudom uralkodni magamom és nem tudok higgadtan gondolkozni ilyen helyzetekben. És azt is tudom, hogy amikor azt mondtam, hogy akkor én most haza, akkor nem volt bennem hátsó szándék és énnekem eszembe sem jutott semmi, csak hogy otthon és ő meg akkor azt mondta, hogy jön velem és láttam, hogy P. csak néz és én még akkor sem gondoltam semmire, mert tudtam, hogy mi ketten egymástól, mint ég és föld. Kivéve egyvalamit.

És aztán meg ültünk és ittunk még mindig pedig már reggel volt és én talán olyasmiket mondtam el neki, amiket nem kellett volna. Nem magam miatt. És aztán csak arra emlékszem, hogy valamiért arról beszélt, hogy a farka és hogy feláll. És aztán kézenfogva haza és azt is tudom, hogy a liftnél megcsókolni én akartam és hagyta. Vagy akarta? Ezt nem tudom. És azt is tudom, hogy azóta feszült vagyok, mert eltérően a szokástól én nem vagyok szerelmes és nem lettem az, csak egyszerűen félek, hogy elveszítem a barátomat és félek, hogy a szavaim más értelmet nyernek, mint előtte nyertek volna. És ma este is befogni kellett a számat, hogy ne mondjak hülyeséget, ami mondjuk nem is lett volna az, csak én félek és az én agyam kombinál, hogy mégis és ilyenkor már nem vagyok önmagam és csak ültem a tűznél és utáltam a lényem, amivé vált miatta, illetve nem is miatta, hanem miattam, mert akkor, egyszer vagy újra, hagytam, hogy zubogjon bennem a valóm.

Nem tudom, hogy sérelmeink mennyire

"És most Eliza meg én elviselhetetlen tragédiává növeltük ezt az ösztönt.
Eliza meg én öntudatlanul a szörnyek hagyományos átkával sújtottunk normális teremtményeket. Tiszteletet követeltünk."

Bözsivel arról beszélgettünk, hogy mennyire sikerült elérnünk ennyi idős korunkra a céjainkat. Ahogy kivettem a szavaiből: ő elégedett. Valahogy nem értettünk szót. Nem értette, hogy én nem elégedetlen vagyok, csak nincsenek hétköznapi céljaim. (Nem hétköznapiak sincsenek.) Nem akarok gyerekeket, nem akarok családot. Nem boldogít egy ház és jólét. Nem vágyom különösebben új ruhákra. Nem okoz örömet az elismerés és nem vágyom nélkülözhetetlenné válni a munkahelyemen.

Hogy igazán mit szeretnék? Leginkább felrobbantani ezt az egész kócerájt. Mindenestől. Átbillent már a mérleg nyelve. Még így is, hogy optimista vagyok. Egyre kevesebb ami lelkesít és egyre kevesebb ami tiszteletet parancsol. Van valami bennem, aminek el kellene szakadnia. Akkor jobb lenne. Igaz, talán hiányozna, de sok mindent megkönnyítene.

Hiába ígérte Che, hogy esetleg eljön... Már nem számított. Azért tudom, hogy nem, mert most, itthon, egyedül tudatosult ez bennem és nem hiányzott ott, a többi nevető arc közül az övé, ami nélkül régen nem ment volna a jókedv, nem ment volna az önfeledt szórakozás. És a múltkor, amikor megmondtam ezt neki, akkor tudtam, hogy hiányzik már a szavaimból a fájdalom és a sértettség és nem egy hisztis nő voltam akkor már és ezt ő is látta. Ettől volt más, mint annak idején Várkúton. Ott még kapaszkodtam és követeltem. Volt miért menekülnie. És milyen furcsa az élet! Most nem volt menekvés. Sőt! Fürdőzés volt a szavaimban. Miért jó ez az embernek? Miért nem kell az, ami adott és felkínálja magát? Miért utasítjuk el még akkor is, ha jó? Meg is érdemljük! Mindannyian.

 

"Amikor így ébren feküdtem és Lulura gondoltam, gyakran eltűnődtem, hogy erdei életében vajon álmodott-e ő is a csengettyűről. Átsuhant-e az agyán, mint árny a víz felett, az emberek és kutyák képe?

Én ismerem Afrika dalát - gondoltam ilyenkor -, a zsiráfét, a hanyatt heverő afrikai újholdét, az ekékét a földeken, a kávészedők izzadt arcáét, de ismeri-e Afrika az én dalomat? Vibrál-e a levegőben a puszta felett egy szín, amelyet valaha én viseltem, ráveti-e a telihold árnyékomat a kocsifelhajtó kavicsára, a ngongi sasok keresnek-e még hegyeik között?"

 

Létem ha végleg lemerül....

Idejötttem a sarokra. Szokásosan. Régen voltam. Kellett egy kicsit valami ismerős...

És mit látok???Én ezt a sarkot nem is ismerem. Idegen. Nem szeretem.