Kedves D!
A legfontosabb: megkaptam az üzenetedet, köszönöm. És
-természetesen- eleget teszek a meghívásnak. Hogy miért? (-Mért ne?
-hallom a fejedből az első gondolatot -Nem érsz rá?) Persze, hogy
ráérek! Neked mindig ráérek. De most mégis oka van. Vagy inkább
érzete van ennek a mostani "igennek" amit találkozásunkra
kimondtam.
És itt az ideje, hogy szóljak (Neked Kedves D, és
mindenkinek aki olvassa e sorokat) teljesen öncélúan ÍROK, nem
szórakoztatásból vagy a megosztás szándékával. Akit nem érdekel,
nem köt le, nyugodtan hagyja félbe. Nincs csattanó, slUssz poén.
Íme figyelmeztettem mindenkit (Téged is Kedves D), s most már
írhatok, amiről tettszik.
Szóval az OK. Ott tartottam.
Nos a mai napom az indoka, záloga ennek az "igennek". Mert
különleges nap volt ez a maga nemében. (Hívjuk még mának ezt a
jutalom pár órát és ne foglalkozzunk most az óra szigorú éjfél
szabályával.) Tehát a mai különleges napom tegnap kezdődött.
Hatással volt rá. Tegnap filmeket néztem. Jobbakat, rosszabbakat,
nem is ez a fontos. Inkább az, hogy hogyan. Mert nem tudtam
elmélyedni egy filmben sem. Egyre az járt az eszemben, amit TT
mondott a minap. Ő nem hiszi, hogy annak a réges régi konfliktusnak
vége van. Pedig én szentül hittem -és hiszem még mindig- hogy nem
csak a látszat vagy a másik fél színészkedése ez, hanem egy
lezárult időszak szép végeredménye. No de ha tévedek, ugyan milyen
bajokat zúdíthatok rá. Hisz egyedül van. (Én is, de ez mit számít
most, hiszen én nem vagyok szerelmes belé, a szónak abban a tipikus
értelmében.) Ha tényleg igaz, ha tényleg benne van még az a régi
vonzódás, milyen ártalmas akkor az én jelenlétem az ő életében.
Minden találkozás újabb szúrás a nyílt sebbe. De hisz ki vagyok én,
hogy ilyeneket feltételezzek. Hát ennyi idő (s ennyi nő meg kaland)
után mégis hogy van képem hozzá, hogy egyáltalán felmerül bennem a
gondolat, hogy még mindíg eszébe juthatok ilyen vonatkozásban is.
De megkérdezni sem lehet. Ez az egyetlen dolog, amit az ember még
az oly bizalmas barátoktól sem kérdez meg mint ő. Még ha egymás
mondatait is tudnók befejezni, még ha jobban ismerjük is egymást
mint bárkit e világon. Ezt a kérdést NEM lehet feltenni. (Mondd, te
még mindig.. szóval, hogy továbbra is vagy hogy Na! Eszedbe
jutott.. és így tovább, hogy a végén jobban megbántsam mint azon a
régi éjszakán, amikor -szilárdan meggyőződve, hogy nem kaphat
nemleges választ- közeledett felém és én mégis visszautasítottam.)
Hát ez az ami megtörhet egy barátságot. Nem harmadik személy,
háború vagy hosszú elvállás, elég csak egy gyerekszerelem csírája.
Milyen remekbeszabott és igazságtalan ez a világ..
Szóval ez foglalkoztatott a filmnézés helyett. Ezen való
rágódásomban eszembe sem jutott, hogy az órára pillantsak és az idő
meg a filmek csak rohantak. Hajnalban keveredtem haza és másnap,
meggyötörve a kialvatlanságtól és a töprengéstől mentem
dolgozni.
De az élet nem állt meg, még a hihetetlne fáradtság sem
tartóztatta abban, hogy tovább hömpölyögjön. Délután nem dolgoztam,
így ez volt az igazi olaj a tűzre. A késztetés, hogy kihasználjam a
ritkaság számba menő nagybetűsen SZABAD hétfő délutánt. A vulgáris
tevékyenségek, mint bevásárlás, takarítás, mosás, teregetés, után
végre megindult a forrongás is. Megcsörrentek a telefonok és
kikötöttünk a Könyvátrklubban.
És íme elérkeztünk végre a mához, az indokhoz, amire
vártál Kedves D. De kérlek légy türelemmel, mindent le kell írnom,
különben hajítófát sem érhet a péntekünk.
A banda hamar elszivárgott. Vizsgaidőszak, munka, sok-sok
teher, amit a fiatalokra, szabdulni vágyókra duplán ró az élet,
stabil háttér, önkép híján mégis újra-újra kezdeni a napot, a
tanulást, a munkát. Dolgokat amiben még biztosak sem lehetünk,
pusztán azért, mert túl keveset éltünk ahhoz, hogy összemérjük a
többi lehetőséggel a kényszerűnek érzett
mindennapjainkat.
Ketten maradtunk, a tanulmányozás alatt levő ismerős F, és
én. Sóvárgott egy fiú után.
Hát ittunk és szugeráltuk a delikvenst. Én elméletben, ő
gyakorlatban. Mi lehet a baj ezzel a fiúval, hogy az istenek nem
akar oda jönni, reagálni a felé küldött, mit küldött ágyúzott,
bombázott üzenetekre. Holott pedig biztos, hogy benne is dúlt a
felismerés, hogy F-el nem csak kacsintgatásokra hozta őket össze az
élet. Vegyünk csak egy ártatlan csocsó meccset. Ahol az alany -aki
különben remek játékos- sehogyan sem volt képes koncentrálni, ezzel
az őrületbe kergetve a játéktársát. Irult-pirult, öngólokat lőtt,
és közben igyekezett minden szögből tanulmányozni, magába szívni
F-et. Féltem, hogy mire végre újra leülhetünk -hisz nekem valahol
kínos volt a jelképes gyertyát tartani kettejük feje fölött- a nagy
vonzódásban annyira elhappolják egymás képét, hogy megsárgulnak,
megszakadozik a kontúrjuk, mint az agyon nézett, gyürkélt régi
fényképeknek. De egyben maradtak valamely csoda folytán és amikor
egy óvatlan pillanatban kettesben maradtak, végre megtörtént a nagy
áttörés. F (mert a fiúra talán hiába vártunk volna) megkezdte a
mondatot -Mi lenne ha... A befejezést persze ismerjük. Szombaton
találkoznak. És a fiú persze megcsókolja, aztán pedig rábízzák
magukat a csillagok, Isten, a sors, vagy tudja az ég micsodának az
ítéletére.
Utána a fiú haza ment az estére válsztott -és kitudja
milyen mértékben "kiaknázott"- játékostársával. (jó party?) Mi még
maradtunk. A jó öreg -Iszunk még valamit? -kérdés
hatására.
Én közben elmélyedtem a gyertyatartó szerepben. Nincs sok
dolog vele, de azt jól szét kell tudni válogatni. Mikor kell
marhaságokról hadoválni, hogy a másik elmélyülten tanulmányozhassa
az óvatlan célalany vonásait. Mikor kell félhülye élményekről
beszámolni, hogy lekössük lankadatlan szerelmes figyelmét. Mikor
kell hallgatni (mert az arany) és mikor kell a könyvbe mélyedni,
mintha világ életünkben mást se akarnánk csinálni.
Eszköz voltam, igen. Eszköz a megszerzéshez. És indok, a
maradás magyarázatául. Segítség, hogy F átvészelje a bizonytalan
pillanatokat és lehetséges támasz, ha mégse jött volna
be.
Úgy érzem helyt álltam és rájöttem, hogy ez sokkalta
jobban megy nekem, mint kiválasztani, megszerezni, megtartani egy
pasast.
Aztán végre valahára haza indultunk. Én akkor már egyedül
voltam. Egyedül a halvány irígységgel, a cinkosság látásztának
fenntartásával, egyedül a bizonytalanság maradékával, egyedül az
előre eltervezett virágcsokrok sorsával.
Haza felé csupa nosztalgikus helybe botlottam.
Az aznap este is sűrűn emlegetett -és F-ék első
randihelyszínéül szolgáló- Klauzál téri Sarkba. A dob utcán lefelé
látott hajléktalanokba. Szagokba, amilyeneket csak itt és csak a
nevezetes tovarepülő estéken éreztem.
Közben autók suhantak mindenfelé. Megálllítottak, újra
elengettek, villództak és sziporkáztak, dudáltak és
intettek.
Utamba került a fészek klubb jólismert háromnegyed köríve
is. Ahol évekkel azelőtt magánytól, sóvárgástól és vodkától
részegen megtaláltuk a két rock-zenész forma hapsit L-el. Nem
kellettek, mert az ő szaguk nem a mélabús, szépre vágyó
szeretkezések, sokkal inkább a lejtő aljának bizarr permet szagát
idézték.
Aztán szépen, meglepetés szerűen beértem az Almássyra
is.
A szakítások, gyötrelmek, a szépség és meglepetés terér.
Ahol, azon a régi estén egy hullahopp karikával gyilkoltunk meg
majdnem egy ártatlan szobanövényt. Végül csak a csípőm bánta, az is
elmúlt egy-kettőre.
Mentemben rámköszönt a boltos fiú. Igen, megkapta a
választ az üzenetére, amiben a mobil számom van rejtvényekbe
szedve, és már az első négy számot megfejtette. Ó a lerázhatatlan!
De hisz ez legyen a legnagyobb bajom!
És most otthon ülök megmámorosodva a közlésvágytól és
annak eredményétől.
És igen, Kedves D, elfogadom a meghívást, remek lesz
együtt ebédelni Pénteken! Ez után az este után, hogy eszközzé és
eszközként boldoggá váltam, hogy fárdtságban úszva kerültem haza,
az emlékek békjóit épp csak hevenyéből lerázogatva a
csuklómról.
Igen, kedves D, boldog örömmel szaladok el a térről, amibe
ma este olyan keservesen beleszerettem!
le a tetejére
