Mondd, hogy fogytam!

"Igazi nyári csemege".

Az.

Bár nem gondoltam komolyan, hogy megismételhető volna az előző élmény, azért tegnap is felmásztam a hegyre. Most egészen más oldalát mutatta az ősz – ahogy várható is volt. Most nem a kabátok belseje, hanem a külseje, az elutasító, közönyös beburkólózás látszott, meg az eső, az a véget nem érő szemerkélés. A nap se sütött, még csak ki sem bukkant a vastag felhőtakaró alól, és nekem semmi kedvem nem volt sem egyhelyben maradni, sem továbbmenni. Se egyedül, se mással – sehogy se volt jó. Otthon se lett jobb, a bezárt ablakok mögött; merthogy hideg van, csak egy-egy rövid cigi erejéig szabad őket kinyitni, különben megfagyunk.

És ma meg ez a nyálka, a fölösleges rohadás a taxiban, ami nem visz sehova, mert bedugult az a rohadt Bartók, de durván, és mindenhol ázott, fázó, mogorva emberek, zsibongás és lassú, tehetetlen rohanás. Fölöslegesség, az úgyis mindegy érzése mindenütt. Feleslegesen keltem, feleslegesen fizettem ki egy rakat pénzt, feleslegesen áztam meg; satöbbi. És most itt ülök a Móriczon, és van még vagy három órám, amíg nincs mit csinálni, és aztán megint lesz...

Azt hiszem, alábbhagyott a lelkesedésem az ősszel kapcsolatban. Mindegy, majd visszajön. Addig is egy talány: ki találja meg az elhagyott esernyőket?