Mondd, hogy fogytam!

Játszottam Falloutot elég sokat mostanában. Összeszedtem egy kisebb csapatot, így most már hármasban hentelünk szerteszét a poszt-apokaliptikus világban. Az egyik csaj valami kincsvadász; együtt találtuk meg a Függetlenségi nyilatkozatot a Levéltár romjai között. A másik a Brotherhood of Steel tagja. A Testvériség egy nemesebb célért állt össze a háború után, tagjai szigorú rend és erkölcsi normák szerint élnek; mint kevesen a fennmaradt emberek közül.

Cross lovag ennek a társaságnak egy Elder Lyons által vezetett csoportjához tartozik, akik még sokkal pozitívabb hősök, mint az anyaszervezet. Őt csak úgy lehet bevenni a csapatba, ha az embernek magas a "karmája", azaz ha sok jót cselekszik. Például hatástalanítja a Megaton település közepén levő atombombát, vagy megment pár gyereket.

Ez az egész karma-téma is megérne egy külön misét, de más miatt kezdtem el ezt az egészet írni.

A Fallout egyik újítása (legalábbis számomra), hogy az egyes karakterek be-beszólogatnak az embernek, ha elmegy mellettük. A lovag hölgy is – már amikor épp nem kerepel a kezében a Gatling – gyakorta tesz így. Egy-egy csata végeztével, mikor komolyat irtottunk az Enclave sorai közt, vagy épp kimentettünk egy tudóst a Mirelurkök fogságából sokszor megjegyzi, hogy "Your father would be proud of you".

"Apád büszke lenne rád" – erős mondat. Nem erre vágyunk valahol? Legalább erre is. Nem tudom, vajon mennyiben járul hozzá ez az egy mondat a játék addiktív voltához, de az a tippem, hogy eléggé.

Na, most mennem kell, de ezen még akarok gondolkodni.

Évek óta nem hallgattam, de most – hohó! – ráakadtam újra az egyik számra, és ha már ott jártam, feltoltam a maradékot is a szifonra. Ennek következtében Gödörbe menet és jövet sikerült végig Tankcsapdát hallgatnom. Hát nem egyszerű...

Talán a Tankológia volt a legborzasztóbb, még odafelé (később a sokkot valamelyest oldotta, sőt feledtette a helyszínen elhangzott Romano Drom és az Iva Nova). Nem mintha nem láttam volna párszor élőben is, de most így, "lemezről" visszahallgatva igencsak nehéz volt végigbírni azt a küzdést, amit Lukács levág egy-egy koncerten, olykor totálisan berekedve. És mindezt azért, hogy azokat a legjobb szándékkal is csak esetlennek nevezhető szövegeket kiénekelje. Persze vannak kevésbé ciki számok is, ahol egyszerű rockipari szakmunkásként teszi a dolgát, ahogy kell. De tényleg: ezért voltunk oda annyira annak idején?

Félelmetes, hogy ezeken a zenéken, ezeken a hörgéseken, a könnyfakasztó kínrímeken nőttünk fel. És mégis: ahogy mentem a sötét utcákon, fülemben a zenével újra csak végigfutott a hideg a hátamon a számok hallatán – pont ahogy mondjuk tíz éve is.

*

És most megyek, és lefekvés előtt hallgatok még egy kis Csapdát. Mert ez jó.

Nos, szóval pénteken elvitték a cicát. Mármint hogy jött Gaul, berámolta az állatot a csöppnyi dobozba, és eltűntek a délutánba, létrehozva ezáltal a lakásban a macskamentes övezetet.

Azóta a következő dolgokat igen nagyon élvezem:

• nem kell elpakolni a szifon fülesét, hogy nehogy megegye a cica,
• nem kell minden korty vízhez új poharat elővenni, mert biztos beleivott a cica,
• nem kell hosszú nadrágban járni itthon, mert hátha játékos kedvében a cica a vádlimmal szeretne birkózni,
• nem kell elpakolni a kaját, hogy nehogy beleegyen a cica,
• nem kell bezárkózni éjszakára a szobába, hogy ne akarjon a cica a nagylábujjammal játszani.

Bár nem gondoltam komolyan, hogy megismételhető volna az előző élmény, azért tegnap is felmásztam a hegyre. Most egészen más oldalát mutatta az ősz – ahogy várható is volt. Most nem a kabátok belseje, hanem a külseje, az elutasító, közönyös beburkólózás látszott, meg az eső, az a véget nem érő szemerkélés. A nap se sütött, még csak ki sem bukkant a vastag felhőtakaró alól, és nekem semmi kedvem nem volt sem egyhelyben maradni, sem továbbmenni. Se egyedül, se mással – sehogy se volt jó. Otthon se lett jobb, a bezárt ablakok mögött; merthogy hideg van, csak egy-egy rövid cigi erejéig szabad őket kinyitni, különben megfagyunk.

És ma meg ez a nyálka, a fölösleges rohadás a taxiban, ami nem visz sehova, mert bedugult az a rohadt Bartók, de durván, és mindenhol ázott, fázó, mogorva emberek, zsibongás és lassú, tehetetlen rohanás. Fölöslegesség, az úgyis mindegy érzése mindenütt. Feleslegesen keltem, feleslegesen fizettem ki egy rakat pénzt, feleslegesen áztam meg; satöbbi. És most itt ülök a Móriczon, és van még vagy három órám, amíg nincs mit csinálni, és aztán megint lesz...

Azt hiszem, alábbhagyott a lelkesedésem az ősszel kapcsolatban. Mindegy, majd visszajön. Addig is egy talány: ki találja meg az elhagyott esernyőket?

Jól esik most ez az ősz. Tegnap voltam fent a Gellért hegyen, és nagyon jó volt sétálni a nagy fák alatt, érezni a hűvöset a börömön, kicsit fázni is talán. Nem azt a hajnali hűvöset, ami a kánikulai nap után, a Gödörből hazafelé biciklizve frissíti fel az embert, nem azt, amiben benne van az ígéret, hogy pár óra, és újra dögmeleg lesz. Ebben a hűvösségben egészen más ígéretek voltak: sárguló levelek, felhők mögül kibúvó napsugarak ígérete, korai szürkületeké, szél elől nagykabátokba burkolózó embereké.

Rendesen nem szoktam szeretni az ősz beköszöntét, mindig valami veszteségnek éltem meg, hogy oda a nyár. Sőt, rettegéssel szokott eltölteni a sötét téli napok gondolata. Most valahogy mégis megkönnyebbüléssel töltött el a tegnapni felismerés, hogy egyik pillanatról a másikra megérkezett.

Komoly évszak ez, valahogy valóságosabb, mint az egész nyár volt. Fölnőttebb, és ennek most határozottan örülök. Talán ettől van az is, hogy alábbhagyott bennem a rohanás. Ha nem is hosszú ideig, de tegnap kibírtam a csendet vagy egy félórán át, képes voltam semmittenni, és csak nézni a fákat, az eget mögöttük, rakni a lábaim egymás után, vagy épp megállni egy cigire, miközben egy utolsó pillantást vetek a lemenő napra.

És jó volt egyedül lenni is, jó volt, hogy senki nem zavart, hogy senki nem hívott, hogy magam lehettem a gondolataim hiányával. És jó volt távolról nézni a gyerekeket, amint a papával meg a mamával mászkálnak a hegyen, jó volt átadni a helyet a következő nemzedéknek a hintán, ilyesmik. Csak nézni, jelen lenni többé-kevésbé, talán figyelni is egy kicsit.

^{* – "beköszöntött az ősz" – apám szokta mondogatni, hogy erre, meg arra emlékszik még az orosztanulásból, hogy "táváris ucsítyelnyicá, nyikto nye átszuvsztvujet!"}

"I find out what I really want by seeing what I do," said Ender. "That's what we all do, if we're honest about it."

Orson Scott Card: Children of the Mind

Kezdem felfedezni magamnak, és ez tök érdekes. Egész eddigi életemben (eltekintve az általános iskolai "piece of cake" időszaktól) utáltam, küzdöttem vele, és igyekeztem elkerülni, ha csak alkalmam nyílt rá. Ja, és folyton győzködtem magam, hogy mennyire nincs is rá szükségem. Most viszont igen nagy kedvet érzek hozzá, hogy komolyan foglalkozzak vele.

Furcsa, változik az ember.

Azon gondolkodtam így szieszta közben, hogy minél nagyobb valakinek a hatalma, annál közvetettebben, annál kisebb mértékben (persze, nagyobb "területen") tudja alkalmazni. A kisgyerek egyetlen tudás birtokában ("ha rálépek a hangyára, megdöglik") élet-halál ura tud lenni a kert végében. A cselekedeteinek a hatását azonnal és teljeskörűen átlátja, érzékeli: a hangya megdöglik. A szülő, aki a hangyabolyt akarja kiirtani, már nehezebb helyzetben van, csak napok múlva derülhet ki, hogy sikerült-e teljesen megszabadulni az átokfajzatoktól a forróvíz, meg a mosólúg közreműködésével. Ahogy megyünk fölfelé, úgy lesz a hatalom eszköze egyre csorbább, a hatalmat gyakorló keze egyre kötöttebb, ő maga pedig egyre alárendeltebb az eszközéül szolgálóknak.

Ha tíz embert akarok meggyőzni az igazamról, élhetek a saját hatalmammal (legyen az akár a tudás, a tisztelet, vagy az erőszak hatalma). Száz embert már nem tudok se végigpofozni, se egyenként rábeszélni valamire, és nem is kaphatok teljes képet egyenként mindegyikőjükről. Ha ezreket, vagy még többet akarok valamilyen irányba terelni, az irány is pontatlanabb lehet csak, és egyre több és több bizalmas vezetőre lesz szükségem, hogy segítsenek őket egybentartani. Az én akaratom, ahogy egyre többen lesznek, egyre inkább felhígul az alattam levők akaratával, ezáltal egyre inkább kiszolgáltatottá válok az irányukban. A tömegnek tömege lesz, a legtetejéről pedig bármilyen beavatkozás az egész struktúrára érvényesül.

Ahogy megyünk egyre feljebb, azon gondolkodom, hogy ha volna is egy isten, neki talán nem is maradna lehetősége beavatkozni a szabad akaratok organikus káoszába, hiszen egy rossz mozdulattal éppúgy mint egy jóval összekuszálná az egészet. Na jó, egy zacskó popcorn azért megjár neki a nézelődéshez. Egy nagy zacskó...

I have four words for you:

I   LOVE   THIS   CENTURY

Köszönöm a figyelmet.