Mondd, hogy fogytam!

Néztünk Nohabot, szép...

"A szerelem olyan, mint a bevizelés: mindeki látja rajtad, de csak te érzed a melegét" – tartja a mondás. Hát bizony mondom pedig néktek ezért is: ne próbáljátok meg az utolsó szem uborkát mindenáron kibányászni az üveg aljáról, mert tökön fogjátok önteni magatokat uborkalével.

További szép, balesetmentes estét mindenkinek.

Két hete múltam négyéves, Ernőke, basszájba! Erről lemaradtunk, de mindegy.

Újra csak köszönöm Ádibácsinak, hogy anno a Ráday klubban egy eltévedt estén rábeszélt, hogy jöjjek. :)

(18)

Nos, hát ez ilyen volt. :) Persze élőben egy kicsit azért más...

A megelőző hét egy részét úgy sikerült túlélnem, hogy nagyon igyekeztem nem gondolni a vasárnap délelőttre. Azt hiszem, nem szégyen bevallani, hogy én igencsak be voltam szarva – még ha a többiek közül voltak olyanok is, akik az angol hidegvért megszégyenítő nyugalommal viselték a várakozás hosszú napjait.

Ez idő alatt a félelemnek több fokozata volt, az egyes lépcsők közötti átmenetek pedig mindig konkrét eseményekhez voltak köthetők. Az első nyilván az volt, mikor Rehákkal egy görög étteremben eldöntöttük, hogy akkor vasárnap megyünk. Mármint hogy én is megyek, mivel ők Vavával már régebbóta készültek a projektre. Még jó darabig nem sikerült elhinnem, hogy valóban igent mondtam, és igencsak bennem volt még az, hogy persze, azért még lehet viszakozni.

A döntést követő éjszakát jórészt azzal töltöttem, hogy a TeCsőn fellelhető tandem videókat nézegettem -- és egyszersmind ez jelentette a félelem második lépcsőjét is. Egy dolog elképzelni a dolgot, meg egy másik végignézni, ahogy valaki felszáll a gépre, aztán kiesik belőle, pörög-forog, majd egyszercsak földetér. Itt egy kicsit kezdett elképzelhetetlenné válni, hogy én ezt valaha megcsinálom.

A harmadik lépcső az volt, amikor megtudtuk, hogy délelőtt tizenegykor fogunk ugrani. Ettől furcsamód sokkal megfoghatóbbá vált a dolog, már el tudtam valamelyest képzelni, hogy ülünk a MI-8-as helikopterben, az ajtó nyitva hátul... Még most is kissé összerándul a mindenem, ha erre gondolok. A hátralevő napokban az összes ajtón kilépve azt vártam, hogy alattam feltárul a mélység.

Lassacskán ráébredtem, hogy ez így nem lesz jó, valamit kell kezdeni a félelemmel. Végül sikerült oda eljutni, hogy felismertem: egyedül attól a pillanattól félek nagyon, amikor ki kell esni a gépből. Nem is magától a pillanattól talán, hanem attól, hogy az életösztönöm átveszi az irányítást, és valami baromságot találok csinálni. Talán az egyik legnagyobb eredménye volt az ugrásnak, hogy rájöttem: ez nem így van, és igenis végig kontroll alatt tudok maradni egy ilyen helyzetben is.

*

Aztán csak eljött a szombat este, amikoris preventív okokból egy kissé berúgtunk, biztos, ami sicher alapon. Másnap reggel mégis üdén és fiatalosan sikerült ébredni, bőséges reggeli (ami később nem bizonyult annyira jó ötletnek), miazmás. Amikor Tatáék megjöttek a kocsival, megint újraébredt a félelem, de az autóban a Tankcsapda és a sorstársak jelenléte valamelyest oldotta a feszültséget. Öröm volt arra is rádöbbenni, hogy nem vagyunk még túl öregek azt üvölteni, hogy "ÜLJENEK A FIÚK ÖLÉBE A LÁNYOK!!"

 Képek a napról Vavánál

Fantasztikus, gyönyörűszép napsütésben jutottunk le a Dunaújvárosi repülőtérre, ami aztán egész nap velünk maradt. Mint az kiderült, itt nem csak ránk vártak a kollégák, hanem bizony nagyüzemben ment az emberek helikopteres röptetése majd a tájba való szétszórása. A mi cégünkön kívül mások is vittek fel tandemben embereket, valamint volt egy csomó gyakorló ejtőernyős, meg persze pár veterán is.

Elsőként mi voltunk soron Rehákkal. Megtettük a szükséges előkészületeket, kaptunk ruhát, amit a civilszfára fölé lehetett húzni, majd később afölé megkaptuk a beülőt is. A félelem akkor tört rám újult erővel, merthogy innentől már nem arról volt szó, hogy majd egy heveder fog tartani 1500 m magasan, hanem hogy kurvára ez a heveder lesz az.

Az én tandem-pilótám nem volt épp egyszerű arc. Arra még csak-csak fel voltam készülve, hogy át kell majd esnünk az ilyenkor szinte természetes "szivatáson", mint pl. a fogsor alapján történő azonosítás előnyeinek felemlegetése, meg hogy ha be vagyunk szarva, azt jól tesszük, mert van is miért. Arra azonban már kevésbé, hogy a pilótám az elvileg tízperces oktatást kb. két mondatban lerendezte, miszerint is a két legfontosabb dolog, hogy érkezéskor fel kell húzni a lábat, meg hogy végig eszeveszettül kell vigyorogni. Ebből a kettőből az egyiket sikerült is végül betartanom.

Hangosbemondó, "10 perc az indulásig". Mások kaptak mindenféle mókás felszerelést, mint átlátszó plexi szemüveg (vagy inkább szemmaszk), bordás második-világháborús bőrsapka, kesztyű stb., én viszont csak egy rogyos síszemüveggel lettem gazdagabb.

Sajnos ugyanezen a ponton beszart a fényképezőgépem is, pedig már volt egy igéretem, hogy felvihetem a helikopterre. Tulajdonképpen sok szerepe nem lett volna, mivel a huszonöt fős helikopteren harmincan voltunk, amitől nemhogy lépni, de a vállaktól-seggektől látni sem lehetett semmit. Persze, ezt a hangulatot is meg lehet örökíteni, de arra szerencsére ott volt a tandem-pilótámnál levő kamera, ami aztán az ugrás egészét is rögzítette.

Na, hát persze a gépbe beülve megint jött egy rettegés-hullám, és amikor nagy sokára beindult a rotor, akkor jött még egy újabb, miszerint "oké, akkor innen már géppel nem fogunk lejönni". Vagyis ugrani fogunk. Furcsa mód még ezen a ponton is többször felmerült bennem az a megoldási ötlet, hogy mi lenne, ha például egyszerűen nem gondolnék az ugrásra – ahogy azt egész héten próbáltam, több-kevesebb sikerrel. Aztán persze a dugattyúk dala meg a benzin illata visszarántott a jelenbe, aholis a gép éppen megiramodott velünk fölfelé; a hátsó ajtó, de egy darabig még az oldalsó is rémálmaimnak megfelelően nyitva.

Mellettem ült egy – mint utóbb kiderült, hetvenkét éves – bácsi, hátán ejtőernyővel, ha nem is teljes nyugalommal, de mindenképp kiegyensúlyozottan. A következő félelem-pont az volt, amikor ő egyszercsak szép lassan elkezdett kimászni a nyitott oldalajtóba, majd 1200 méternél egyszercsak eltűnt.

Erről több okból is nem volt szó. Egyrészt a filmekben ilyenkor még javában visszainteget a James Bond az oldalablakon, meg hasonlók, ehhez képest a bácsi mint egy darab kő lezuhant. Másrészt a megbeszélt taktika az volt, hogy felmegyünk 3500 méterre, onnan ugrunk, aztán jön 2000 méter szabadesés, végül 1500-on nyitunk, majd onnan öregurasan leereszkedünk. A bácsi akciója után az utolsó szalmaszálban, az öreguras ereszkedésben is elvesztettem a hitem. Visszaút viszont már nem volt.

Azt hiszem, ez lehetett az a pont, amikor sikerült elérni a "minden mindegy" állapotot, amikor – mást nem tehetvén – a pilótám kezébe tettem teljes életem. "Innentől minden úgy történik, ahogy te szeretnéd, és ahogy én akarom" – mondá Béla, egy másik tandem-pilóta. Utolsóként kezdtünk el összecsatolódni, és míg a többieknek buzgón magyarázott a pilótájuk, hogy akkor melyik testrészüket mikor hova tegyék maj, addig az enyém csak annyit mondott, hogy "mi nem aggódunk, oké?" Aztán végül én is beleültem az ölébe, ahogy a többi tandemes, és itt már kezd kicsit ködössé válni az emlék, hogy mit is éreztem.

Azzal – ismét csak Béla TeCsős videói alapján -- tisztában voltam, hogy az ugrást nem túlélni, hanem megélni akarom, de hogy ez pontosan mit is fog jelenteni, arról ötletem sem volt. Talán úgy tudnám összefoglalni az adott pillanatban átélt lelkiállapotomat, hogy "most akkor mi a fasz is fog történni, és még mennyi idő van addig?" Félni, azt hiszem, akkor már nem féltem, ez elpárolgott akkor, amikor tényleg lemondtam az életem feletti kontrollról.

Majd elkezdtek potyogni az emberek, de én ebből vajmi keveset érzékeltem, mivel épp a szűk térben való közlekedést gyakoroltuk a "négy láb, két agy" kombinációban, és hátul meg ott tátongott a... well, igazából csak a táj látszott, mint ahogy akármilyen repülőről is látszana. És ahogy egy repülőn sincs az embernek tériszonya, úgy itt sem nagyon van. Ez egyszerűen nem reális, erre nincs felkészülve a szervezetünk. Egy tízemeletes tetejéről lenézve még képes az agy feldolgozni a magasságot, és produkálni a megfelelő reakciót, 3500 méterről már csak távolságot érzékel, ha ugyan nem rendezi le azzal a látottakat, hogy "térkép e táj".

Ennek ellenére rendkívül hálás voltam, hogy a többiekkel ellentétben mi nem előre, kidőlve, hanem háttal ugrottunk, így egy pillanatra sem kaptam vissza a hatalmat a testem felett. Amikor kiéertünk a szélére, a srác hátrahúzta a homlokom, és belekiabálta a fülembe, hogy "Vigyorogj!!". És azzal kiestünk...

*

Hát azt nem lehet elmondani. Az egészében is rövid élményhez képest is villanásnyi időben, amikor az ember elkezd zuhanni (pláne hanyatt), és nem áll meg, elég sok minden végigpörög az agyán. A legelső talán az, hogy ezt most igazán elkúrta, hogy nem kellett volna, és hogy meg fogunk halni. Aztán az ösztönök helyét szép lassan (ez persze oxymoron, hiszen mindez tényleg egy pillanat alatt játszódik le) átveszi az élmény, hogy legyőzte, vagy legalábbis túllett a félelmén, hogy megtette. És mire eddig eljutunk, már pörgünk is, mint a bádoglavór; ahogy Tata fogalmazta később: "egy horizont, két horizont, három horizont..." és így tovább..

Aztán megjön a koppintás a vállon, el lehet engedni a hevedert, és jön egyúttal a felismerés, hogy a zuhanásból kitárt karú lebegés lett, mialatt nekem nem szóltak. A levegő süvít a fülünk mellett, önkéntelenül is üvöltök, hogy "bazdmeg, ez kurvajóóóó!", meg hogy "azt a picsa; AZT A PICSAA!". A szél kiszárítja az ínyemet, a nap káprázatosan süt, alattunk zoomol a Google Maps, mi pedig annak ellenére, hogy nem érezzük, éppen 210-220 km/h-val száguldunk lefelé.

Tart mindez alig egy percig (szubjektíve sokkal kevesebbnek tűnik), majd jön egy kisebb rántás, majd mégegy, és már lógunk is az ernyőn. A megelőző percek eseményei után – vagy tán abszolút értékben is -- ez most itt a tökéletes nyugalom, a béke pillanata, körben az irdatlan légóceán, mi pedig lógunk a kellős közepén. Hangos sivítással kidugul a fülem, majd lenézek a lábaimra, aztán fel a kupolára, és nem értem, hogy ez most hogy, hogy én hogy is kerültem ide, de biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Szép lassan még az eksztatikus üvöltést is abba bírom hagyni, és csak élvezem a lebegést.

Azt hiszem, ezt sem lehet igazán elmesélni: feszül az ember lábán a heveder, érzi, hogy valami egészen biztosan tartja, de közben mégiscsak tudja az eszével, hogy a semmi közepén lebeg. Aztán egyszercsak hányingerem lesz (talán a bukfencek miatt, nem tudom). Megkérdezem a pilótát, hogy mi lenne, ha most hánynék. Szerinte nem gáz, de azért talán nem kéne, úgyhogy elállok a tervtől, és szép lassan el is múlik az érzés. Percek telnek el így, és én fantasztikusan érzem magam.

Már-már azt hiszem, hogy ezzel vége is a történetnek, hogy akkor ennyi volt az élményekből és a megpróbáltatásokból, de a pilótám egyszercsak a kezembe adja az ernyő két irányító akármilyét, és szól, hogy kanyarodjunk be jobbra. Óvatosan meghúzom, elkezdünk szép lassan fordulni – ez is elementáris élmény a maga módján. De szerinte ez így kevés, ezért megrántja a karom: elindul velünk a ringlispil (csak itt ugye ez egy 30-45°-os dőléssel is jár), majd ugyanez balra, és megint vissza. Szólok, hogy ezt most nem kéne annyira, úgyhogy abbahagyjuk, és játszunk inkább egy kicsit azzal, hogy akkor hogyan is kéne valójában irányítani a dolgot.

Végül a pilótám visszaveszi az irányítást, becélozzuk a keresztet, és a három-négy perces ereszkedés végén elkezdünk landolni. Itt lenne az a pont, ahol fel kell húzni a lábam, amit meg is teszek, de – talán a többi, szólóban landolót látva – az a tévképzetem van, hogy a végén mégiscsak le kéne tennem. Ebből persze oltári bukás lesz, egymás hátán érünk földet, de szerencsére annyira finoman jöttünk már a végén, hogy egyikünknek sem esik komolyabb baja.

*

Tatáék a második körben mentek, kívülről is jó volt nézni őket, ahogy a színes ernyőkkel jönnek lefelé, de a legmegdöbbentőbb az volt, amikor távcsővel sikerült kiszúrni valakit szabadesés közben. Akkor megint megfordult a fejemben, hogy ez így még utólag is nagyon hülye ötlet volt: lentről sokkal inkább képes voltam felfogni, hogy az az ember ott tényleg kurva gyorsan zuhan lefelé, mint egy darab kő. Végül a többiek is szerencsésen földetértek, és miután mindenki kellemesen kiborította a család megfelelő tagjait egy-egy telefonhívással (előre nyilván nem mondhattuk el, mire készülünk, de utólag muszáj volt elmesélni), elindultunk Tatáékhoz Rácalmásra, ahol az anyukája várt bennünket egy nagyon finom ebéddel.

Négykor pedig már ismét kis talajmenti lakásom biztonságos falai közt hajthattam le a fejem egy kellemes délutáni szunyára.

Hát viszlát idelent. :)

Wish us luck!