Mizantróp a hídon
Egy kávé a Ferencieken, és aztán séta, mert mindenből elég lett kicsit hirtelen – az emberek forgatagából, a tolongásból, a mentőautók víjjogásából. Át a Fővámra, aztán a Gellértre. Séta, és figyelem.
Furcsa, mennyivel többet észrevesz így az ember, ha leteszi egy elnyújtott pillanatra a rohanás szükségét, s az öndefiníció ezen eszköze nélkül vág neki, hogy egy laza órára beleolvadjon a város érthetőbb részeibe, arcaiba, mozdulataiba. Amikor veszi magának az időt, hogy az aszfaltból frissen kihajtott szoknyás hosszú lábak után meredjen egy padról, csendben dohányozva, magában ünnepelve visszatértüket.
Feláll, tovább sétál, hogy aztán megállhasson megint a Szabadság híd távolabbi végén, elnézni a megduzzadt folyót odalent. Jó, hogy most észrevehet dolgokat. Hagyni tudja magát, hogy meglásson egy üzletembert, amint az üzletet az ülésen hagyva kiszáll a Saabból, és szinte emberként fut a lépcsőn a felsőrakpartra. Közben megfigyeli ízléses öltönyét, ingét, siető léptei nyugod kiegyensúlyozottságát. Mikor föl, közel ér, mikor elmegy mellette, már egész máshogy fest: szinte két ember.
Majd mélázva tovább megint felfedez valamit. Ugyanazon a lépcsőn most lefelé halad két alak: apa és lánya – talán iskolából hazafelé hagyták meg ők is a pillanatot. Lefutnak a megáradt Dunához, apa a távolba, majd a felsőrakpart köveire mutatva magyaráz, a kislány issza a szavait. Az alsó lépcsőn állva, háttal a víznek meséli, mikor és miért épült mindez – hallani nem, csak tudni lehet, hogy erről beszél. A kicsi két lépcsővel föjjebb – fél a nagy víztől – de így is felnéz az apjára. Lassan elindulnak.
A lámpánál még összefutunk – igazából csak én, velük. Ők nem tudják, hogy az előbb belestem az egyik legintimebb pillanatukba. Hogy megpillantottam valamit, amit talán szeretetnek kellene nevezni, nem is tudom. Most épp úgy festenek, mint akármelyik járókelő, meg a gyereke. Jó, hogy többet, hogy sokat tudok róluk.
És aztán hazafelé a vágy, ami már őket nézve is gyűlt. Meg gyűlik persze már évek óta ez: egyszer átadni valakinek úgy, mint ez a férfi lent a parton, aki egészen közel állt a hullámokhoz.
Egyszer apja lenni egy ilyen csöppségnek, s hazafelé a suliból nagyokat beszélgetni. Elmondani, hogy milyen a világ, én hogyan látom, élem meg, és hagyni mégis, hogy ő fedezze fel. Ott lenni mögötte bármikor elhagyható, és bármikor visszafogadó biztos pontként. Ott lenni mellette laza és bizonytalan válaszokkal, amik nem korlátoznak, csak tartanak. Megmutatni neki mindent, amit tudni szeretne, hogy aztán a vállamon állva majd egyszer messzebb láthasson. És megtanulni tőle mindazt, amit az évek során elfelejtettem, vagy talán soha nem is tudtam.
Furcsa, mennyivel többet észrevesz így az ember, ha leteszi egy elnyújtott pillanatra a rohanás szükségét, s az öndefiníció ezen eszköze nélkül vág neki, hogy egy laza órára beleolvadjon a város érthetőbb részeibe, arcaiba, mozdulataiba. Amikor veszi magának az időt, hogy az aszfaltból frissen kihajtott szoknyás hosszú lábak után meredjen egy padról, csendben dohányozva, magában ünnepelve visszatértüket.
Feláll, tovább sétál, hogy aztán megállhasson megint a Szabadság híd távolabbi végén, elnézni a megduzzadt folyót odalent. Jó, hogy most észrevehet dolgokat. Hagyni tudja magát, hogy meglásson egy üzletembert, amint az üzletet az ülésen hagyva kiszáll a Saabból, és szinte emberként fut a lépcsőn a felsőrakpartra. Közben megfigyeli ízléses öltönyét, ingét, siető léptei nyugod kiegyensúlyozottságát. Mikor föl, közel ér, mikor elmegy mellette, már egész máshogy fest: szinte két ember.
Majd mélázva tovább megint felfedez valamit. Ugyanazon a lépcsőn most lefelé halad két alak: apa és lánya – talán iskolából hazafelé hagyták meg ők is a pillanatot. Lefutnak a megáradt Dunához, apa a távolba, majd a felsőrakpart köveire mutatva magyaráz, a kislány issza a szavait. Az alsó lépcsőn állva, háttal a víznek meséli, mikor és miért épült mindez – hallani nem, csak tudni lehet, hogy erről beszél. A kicsi két lépcsővel föjjebb – fél a nagy víztől – de így is felnéz az apjára. Lassan elindulnak.
A lámpánál még összefutunk – igazából csak én, velük. Ők nem tudják, hogy az előbb belestem az egyik legintimebb pillanatukba. Hogy megpillantottam valamit, amit talán szeretetnek kellene nevezni, nem is tudom. Most épp úgy festenek, mint akármelyik járókelő, meg a gyereke. Jó, hogy többet, hogy sokat tudok róluk.
És aztán hazafelé a vágy, ami már őket nézve is gyűlt. Meg gyűlik persze már évek óta ez: egyszer átadni valakinek úgy, mint ez a férfi lent a parton, aki egészen közel állt a hullámokhoz.
Egyszer apja lenni egy ilyen csöppségnek, s hazafelé a suliból nagyokat beszélgetni. Elmondani, hogy milyen a világ, én hogyan látom, élem meg, és hagyni mégis, hogy ő fedezze fel. Ott lenni mögötte bármikor elhagyható, és bármikor visszafogadó biztos pontként. Ott lenni mellette laza és bizonytalan válaszokkal, amik nem korlátoznak, csak tartanak. Megmutatni neki mindent, amit tudni szeretne, hogy aztán a vállamon állva majd egyszer messzebb láthasson. És megtanulni tőle mindazt, amit az évek során elfelejtettem, vagy talán soha nem is tudtam.
le a tetejére

