Mondd, hogy fogytam!

Az ablakban álltam az előbb, dohányoztam, néztem kifelé a kopasz fákra, az üres parkra a ház előtt. És valahogy eszembe jutott a régi albi, ahol heten laktunk együtt a Széchenyi hegyen, mindenki külön szobában egy ősrégi villában. Másfél óra volt bármi onnét, de volt egy hatalmas tetőterasz a szobámhoz, ahova olyan jó volt még télen is kiállni és rágyújtani egy városnéző cigire...

Vagy Szabiék albija... Mikor egyik éjjel a cégnél már mindenből elegem volt, felhívtam, és felmentünk a Gellértre kiszellőztetni az agyunkat, aztán felugrottunk hozzájuk egy kávéra, meg némi szalonnára, mielőtt visszamentem volna dolgozni. És bár hajnal három volt már, nem a süket csöndet találtuk, hanem két másik embert a konyhában dohányozva, amint épp világot váltanak meg.

És ott van Swezék gangja, a beszélgetős gang... Meg a többi albi, ahol jártam, ahol éjszakákat töltöttem. Mindnek van egy közös szaga. Nem a lábszag és a rothadó edények elegye: egy érzés, ami megcsap, amint belépsz. Tudatja, hogy ez itt egy olyan hely, ahol korodbeliek laknak a korodbeliek vágyaival, a korodbeliek igényével a közösségre. Az albik szaga, azoké a helyeké, ahol nem kell vigyázni annyira, nem a tiéd, de akié, azt se igazán érdekli, mert kicsit már lelakott az egész, és tulajdonképpen nem is számít. Ahol kicsit lazábbak a szabályok, mert akik ott laknak, még nem kell, hogy tartsák magukat effélékhez. Az elhúzódó nyári tábor érzése.

Eszembe jutott, mennyire csinálnám még ezt az életet. Amikor nem egyedül vagyok, nem önállóan, és nem csak akkor van körülöttem ember, ha lövök magamnak egyet-egyet a barátok közül, hogy itt aludjon, vagy feljöjjön egy pohár-, egy üveg borra... Aztán ez jutott eszembe:

Ha arra gondolsz, hogy hiányzik az, gondolj arra is: ez mennyire fog...

Jó itt, és örülök a függetlenségemnek. Jó így, fiatalon. Megyek is, rágyújtok megint. :)