Mondd, hogy fogytam!

Valami csak kijön belőle. Van hozzá egy pohár bor, amit most találtam a hűtőben, meg a gondolatok kusza bolyongása a fejemben, az összevisszaság, amiben ugyanúgy rendet kéne tenni, mint a körülöttem levő dolgokban, pedig igazából – ahogy Bertók mondja – az ember hiába csinál helyet a rendkívülinek, az úgyis csinálna magának, ha jönni akarna, és hát most nem igazán, bár olyan nagy hiány, az nincs, mert van történés, meg kihívás, meg talán motiváció is. Akad, no. Meg visszafogó erő, amiről írtam, amit rendezni, helyére tenni kéne, elengedni, nem megengedni neki, hogy fogjon, hogy vissza, hogy fogást találjon egyáltalán rajtam. És szépen, sorban, egyenként rendberakni dolgokat magam körül, mert nem csak ez az egy van, talán megszámolni sem tudom, hogy mennyi, hányféle, és mekkora – most rettent, azt tudom. És épp ez a rettenet gerjeszti a tehetetlenséget, az meg dühöt, és a sürgető toporzékolást, hogy csendet, rendet, nyugalmat! Békét egy percre, kettőre, megállást, pihenőt, kikapcsolást, hogy újult erővel kelljen nem belekezdeni a többibe, hanem csak szépen, lassan, újra egyenként, és tudjam, hogy így is jó lesz, ahogy a rozsda eszi meg, és hogy nem kell kapkodni, mert gyűlölöm a kapkodást, amikor nem látom át, és rohannék – úgy hiszem, felé, pedig igazából épp – előle. És nem félni, nem zárkózni, elbarikádozni, és várni tudni, mert várni jó, és megérteni, hogy érdemes, még ha nem is biztos – mert soha, semmi nem biztos, csak az, ami most van, annak kéne, hogy az legyen, de most az is össze-vissza és kavart, és fötör a lélek lefelé magában, hogy valami biztos pontot találna, valamit megkapaszkodni, egy pontot, egyetlenegyet, "valamit biztosan szeretne tudni, hogy legyen mihez viszonyítania, de minden önmagává bizonytalanul, mihelyt megérinti". És... És nincsen tovább, nem megy most semerre, kiürült, megszűnt, már csak az ócska késztetések dobolnak ezen az éjszakán, kielégülést kereső apró, nyúltaggyal is alig rendelkező hüllők, amik baszni akarnak, meg zabálni, és le se szarják már a lélek magasabb szféráiban önnön hurkaikba gabalyodott érzelmeket, melyek társért, megértésért kiáltoznak továbbra is, önmagukat túlkiabálni próbálva, hogy egyetlen érthető hangként hallatsszon ki, hogy valaki, aki már a saját belső zűrzavarát előbb kavalkáddá, majd zsibongássá, végül neszekké halkította, hogy ő meghallhassa, mit is kiált belülről ez az ember, akit persze messze el kell kerülni, míg maga is rendezkedik, elrendeződik, hogy ne legyen kockázatos, hogy már tényleg csak a jó jöhessen ki belőle, vagy legalábbis a szemét nagyrészét vigye már ki maga magából, lapátolja odébb a szart a lelkéből, ne kelljen annak a szagát is elviselni, mikor melléfekszik éjszaka, ha másért nem, hát hogy a lába ne fázzon, vagy talán azért, hogy egy valameddig tartó, valamit érő egybeolvadásban részei és egészei legyenek egymásnak, támasz és kenyér, víz, mit innának egymás ajkáról. Mire lehet még ilyen?

És talán nem is kell, talán a magány a lényeg, megtanulni így elviselni, nem beleszólni, önintegrálódni, vagy mi a fasz, elmélyülni, és nem zavarni a mást, nem felbolygatni semmit, csak magát, fenekestül, megérteni a mindent, és kész emberként – ha már ezt várják – elébe állni a világnak, hogy már csak adni kelljen, attól legyen jó, nem nézni, hogy mit, nem számolni, fukarkodni, mert úgyis tudja addigra már, hogy végtelen, és hogy bármit kibír. Túltenni magát vágyak és várakozások nélkül a vágyak és várakozások hiábavalóságán – paradox önmagába fordulás, rekurzió, tyúk meg tojás, meg szalonna, meg talán gomba, egy kis sajttal, só, bors, pirospaprika, egy pohár narancslé, frissen facsarva, kávé, és valaki, akinek mindezt az ölébe lehet véletlen borítani, nevetve, és boldognak lenni vele, örülni annak, hogy tükrözheti a mosolyt az arcáról, hogy nem kell semmit, de bármit lehet, és amit érdemes, azt amúgyis akarod, egy ilyen reggelt, amikor a kávé, meg a cigaretta, meg az óra halk kattogása, meg a szagelszívó, hogy a szalonna bűze kilengjen az ablakon, be a madarak közé, akik felröppenve el az ablak előtt, és ezen is legyen kivel nevetni, sírni, szeretkezni, sétálni, összekapaszkodni, szétcsúszni és egymást támogatva hazatámolyogni, még ha az otthon ott is van a másik kabátja alatt, még ha az a kabát nagyon messze is van, még ha nagyon közel is, még ha bármelyik is lehet a szembejövők közül, még ha csak választani is kellene közülük, de hogyan? Melyik az, melyik rejti mindezt? Miért nincs feliratozva? Miért, hogy amelyiken van felirat, annak meg nem hisz, vagy ha hinne, akkor spanyolul írják rá, vagy franciául, amiket nem ért, mert nem ért. És a hozzá való használati utasítás is mintha valami ezeréve kihalt, senki által nem beszélt nyelven íródott volna, majd az ezért felelős ember elvesztette volna, hogy még a nyelvtudósok segítségével se legyen, aki kihámozhatja belőle, hogy mi a faszt kell csinálni egy ilyen emberrel, amikor épp ebben az állapotban van, amiben épp most, hogy kimenne még egy pohár borért, de nem teszi, csak azért, hogy késleltesse kicsit azt az egyetlen örömöt, amit most még az éjszaka rejt a számára, de nem tudja közben megfogni, hogy mi hiányzik, mi inkább, és mi közül egyáltalán, mert mintha semmi, de semmi nem lenne most meg, semmit nem találna, és keresni sincs igazán kedve. Csak azt érzi, hogy sehol semmi, áll az üresben, és persze, hogy akkor nem megy a verda, egyesbe kellen tenni, el kéne menni aludni, rá kéne venni magát a logikus gondolkodás logikus következményeinek magától értető végigvitelére, hogy most akkor már tényleg off, de nem álmos, nem fáradt, és épp ennyire nem érzi azt, hogy bármit képes lenne csinálni, talán csak kimenni azért a kurva borért, talán annyit még igen. Talán most még az a jó, hogy írja itt ezt a senki által – még maga által se – soha el nem olvasandó iratot, ezt a félig-meddig hű lenyomatot az agya jelenlegi állapotáról, arról, hogy mi mozog itt bent, és már csak magát ismétli mióta, és inkább kimegy azért a borért.

És rend van és kupleráj végig, ahogy jön befele a konyhából, ebből az icipici kis lyukból (annyira pici, hogy legszívesebben pontos-j-vel írná), és most nem tud többet, nem akar, nem mer, mert féli, hogy megszólják, hogy foglalja a drága tárhelyet, hogy hiszen semmi értelme, és magyarázza csak az önsajnálatot, és még ezért is sajnáltatja magát. De kurva egyedül van...