Kávé és cigaretta
Meg akarom nézni ezt a filmet. Imádom Tom Waits-et, bírom Iggy-t, talán még Cave nézne ki jól köztük. Kíváncsi vagyok, ő hogyan csinálná.
És imádok kávézni, és hozzá cigarettázni. Dohányozni, rágyújtani. Azt az érzést, amikor szakítani tudsz egy órát, másfelet, hogy eltöltsd egy espresso, vagy egy ristretto mellet, akár egyedül, akár kettesben. Hárman talán nem is lehet. Ez egy ilyen páros-, vagy mono-intimitás.
Ülsz, nézed magad körül a megszokott, ismerős kávézót, a jól ismert pincéreket, akik soha nem sietnek, hiszen ez is hozzátartozik a szertartáshoz. Itt semmi nem változik: a kávé mindig hül, a füst folyton remeg. Hozzátartozik a helyhez minden kopás – miattad is kopott, nyomot hagytál. És a hely is nyomot hagy rajtad minden alkalommal, mikor itt születik meg egy fontos gondolat, vagy elhangzik pár lényeges szó. A hely varázsa.
Ülsz valahol kint, egy „kiülős” teraszán, nyár van, koranyár. Az utca forgataga közvetlen melletted bizsereg, nincs túl meleg, nincs túl hideg. Te meg elmerülsz a kis oázisban, mintha csak a kontraszt és a viszonyítás kedvéért lenne ott a külvilág, hogy könnyebben megértsd, milyen jó most neked.
Esetleg messze, egy távoli városban, valahol a főtér közelében… Vagy nem is ott: egy félreeső kis utcában, azon a kedves kis helyen, ahol olyan kedvesen mosolyog a pincérlány, pedig még egymás nyelvét sem beszéljük, de mindketten tudjuk, mitől jó a kávé. Ennyi elég. És ott a levegőben, a füsttel összekapaszkodva a soha vissza nem térés hangulata, mikor tudod, hogy annyit viszel haza ebből a helyből, amennyi most beléd ragad. De épp ezért nem érdemes sürgetni, hogy többet, még többet! A nem-sietés emlékét vinnéd legszívesebben.
Netán, mikor egy szerelmes éjszaka után korán felkelsz, hogy kávét főzz neki, és elücsörögtök, talán épp munkába indulás előtt a hajnali fényben, mégha télen is, néhány csendes pillanat erejéig. Nem szóltok, mert nem kell szólni. Elég, hogy tudod, ugyanaz az íz van a szájában, és ugyanaz a szívében.
Szívod és fújod a lágy füstöt, elkeveredik a szádban a kávé kesernyével. Eltakarja a szembenülőt, de látni is engedi – olyannak, amilyennek ritkán láthatod: harmóniában a világgal, önmagával – veled.
Két korty az egész, ha beosztod, de most nem baj, hogy be kell osztani. Szépen, lassan, békében.
És imádok kávézni, és hozzá cigarettázni. Dohányozni, rágyújtani. Azt az érzést, amikor szakítani tudsz egy órát, másfelet, hogy eltöltsd egy espresso, vagy egy ristretto mellet, akár egyedül, akár kettesben. Hárman talán nem is lehet. Ez egy ilyen páros-, vagy mono-intimitás.
Ülsz, nézed magad körül a megszokott, ismerős kávézót, a jól ismert pincéreket, akik soha nem sietnek, hiszen ez is hozzátartozik a szertartáshoz. Itt semmi nem változik: a kávé mindig hül, a füst folyton remeg. Hozzátartozik a helyhez minden kopás – miattad is kopott, nyomot hagytál. És a hely is nyomot hagy rajtad minden alkalommal, mikor itt születik meg egy fontos gondolat, vagy elhangzik pár lényeges szó. A hely varázsa.
Ülsz valahol kint, egy „kiülős” teraszán, nyár van, koranyár. Az utca forgataga közvetlen melletted bizsereg, nincs túl meleg, nincs túl hideg. Te meg elmerülsz a kis oázisban, mintha csak a kontraszt és a viszonyítás kedvéért lenne ott a külvilág, hogy könnyebben megértsd, milyen jó most neked.
Esetleg messze, egy távoli városban, valahol a főtér közelében… Vagy nem is ott: egy félreeső kis utcában, azon a kedves kis helyen, ahol olyan kedvesen mosolyog a pincérlány, pedig még egymás nyelvét sem beszéljük, de mindketten tudjuk, mitől jó a kávé. Ennyi elég. És ott a levegőben, a füsttel összekapaszkodva a soha vissza nem térés hangulata, mikor tudod, hogy annyit viszel haza ebből a helyből, amennyi most beléd ragad. De épp ezért nem érdemes sürgetni, hogy többet, még többet! A nem-sietés emlékét vinnéd legszívesebben.
Netán, mikor egy szerelmes éjszaka után korán felkelsz, hogy kávét főzz neki, és elücsörögtök, talán épp munkába indulás előtt a hajnali fényben, mégha télen is, néhány csendes pillanat erejéig. Nem szóltok, mert nem kell szólni. Elég, hogy tudod, ugyanaz az íz van a szájában, és ugyanaz a szívében.
Szívod és fújod a lágy füstöt, elkeveredik a szádban a kávé kesernyével. Eltakarja a szembenülőt, de látni is engedi – olyannak, amilyennek ritkán láthatod: harmóniában a világgal, önmagával – veled.
Két korty az egész, ha beosztod, de most nem baj, hogy be kell osztani. Szépen, lassan, békében.
le a tetejére
