Szekurofóbia
Van a lakásom, ebben élek. Néha egy lyuk csak a betonban, ahova alig esik eső, és ha sokáig vissza bírom tartani a késztetést, hogy ablakot nyissak a világra, még némi meleg is összegyűlik. Máskor inkább otthon, amit rendben kéne tartani, hogy legyen hova visszajönni. Egy hely, A Hely, ahol meghúzhatom magam, vagy másokat. A kényelem melegágya, és a magány ridegsége együtt – nem egyszerre.
Van három ablaka, amik koncepciószerűen délre néznek, hogy nyáron fény és meleg, télen meg kilátás legyen a kilátástalanságra. Hogy közel érezzem a horizontot, lássam, mi mögé kell benézni, ha a napot akarom. A látványt ritmikusan tagolja két tizenhatemeletes. Milyen szép szó! „Tizenhatemeletes.” A nap csak télen, tehát most bújócskázik köztük – fura időben támad kedve a szabadtéri sporthoz. Egyébkor, amikor az embernek élni is akad kedve, magasan fölébük száll, s egy perc pihenőt sem hagy hajnaltól estelig a növénynek és az állatnak idebent a lakásban.
Tehát van egy bonszájom, akit Bélának hívnak. És egy névtelen citrusprésem is. Egy telefonom, de az nem a lakáshoz tartozik, mert magammal viszem, hogy mint szappanbuborékból kifelé, óvatos, tűhegynyi lyukat üssek vele óráról-órára a világ felé, amitől amúgy sem választ el semmi, csak a bőröm kőkemény pajzsa, alatta a szintén megkeményedett izmokkal, s pár ezer légköbméter levegő.
Vannak ajtók is, illetve voltak. Leszedtem őket, hogy szabadabban áramolhasson a lélek, a hang, a hő és a szag, meg a füst meg a test, és főleg a tekintet a két egybevágó légtér között, ha netán bármelyik okot talána végre, hogy megmozduljon. Az ajtók zavartak, rendet bontottak: mi az, hogy egy darab fal néha a helyén, néha meg útban van? Küzdök a klaosztrofóbia ellen, egy kétszázötven centis résben padló és plafon között.
Van egy ágyam, széles, kényelmes, amiben titkokat őrzök. Szőke, vörös és barna hajszálakat, meg emlékeket gyűrők a sötét lepedő redői közé a rosszabb napokra. S körben megannyi hamutál, sok megégett csikkel, hosszú, magányos éjszakák hírmondóival, tele. S a tengernyi borosüveg, amik a jól-rosszul átbeszélt estékről maradtak itt – magukon hordják barátok, s oly nehezen megkülönböztethető ismerősök ujjlenyomatait.
Van egy szőnyegem is, jelzésszerűen, hogy azért tudom még, mi az. Egy hűtőm, amiben nem ég a lámpa, persze minek is, van már elég gyakorlatom – akár részegen is – megkülönböztetni a mustárt a vodkától. Van még, lássuk csak… Igen, egy számítógép. Az egyik szobában áll a kettő közül, addikcióim többségének szentélyeként. Valahol itt is összefut életem apraja-nagyja, és rossz, hogy itt. Digitális jelen, a maga bináris borzalmaival, az odabiggyesztett két bájtokkal, miszerint „:)”, és máris minden oké, szánsájn, és elhiszed. És mert ha sokat „mondom”, talán én is „elhiszem”…
Van egy lakásom, ami időről-időre elpiszkolja magát, akár az életem. Olyankor takarítani kell, mert folyamatosan rendet tartani nem merek. Síva és Brahma rendben van, de Visnut és Szisziphoszt köszönöm, másnak meghagyom. Ilyen rendrakáskor kidobásra kerülnek dolgok, amik korábban jelentettek valakit, és – velük vagy egyébként – kidobódnak valamit érő emberek is, amikor épp úgy sikerül.
És persze van még biztonságom a szekrény mélyén – a zsanér, s a fogantyú kopott. Lehetőség beleragadni kifogásokba, körforgásokba, és nem hagyni, hogy legyen feljebb, vagy lejjebb, a nagy krónikás kénye-kedve szerint. Ez a fék is belefér az elbaszott Feng Shuiba, ami körbevesz, ha hagyom.
Vannak könyveim is, sokan. A lapjaik közti résbe töltöm azt a részemet, amit amúgyis tőlük kaptam. Borongós kedvek idején a világ elől beléjük költözöm. Vagy az írásba, a füstbe, a konyhába egy éhséget nem csillapító, összecsapott, kiábrándító szendvicskezdemény mellé…
De most nem, most más az irány. Kiadni, ki, kifelé…! A szavaknak jelentésük van, mint tudjuk, s most tavaszt akarnak jelenteni: kilépést a „lakásból”. Ahogy újraolvasom, hallom, ahogy a kulcs összeütődik az apróval a zsebemben. Aztán inkább, mégiscsak lefekszem.
Van három ablaka, amik koncepciószerűen délre néznek, hogy nyáron fény és meleg, télen meg kilátás legyen a kilátástalanságra. Hogy közel érezzem a horizontot, lássam, mi mögé kell benézni, ha a napot akarom. A látványt ritmikusan tagolja két tizenhatemeletes. Milyen szép szó! „Tizenhatemeletes.” A nap csak télen, tehát most bújócskázik köztük – fura időben támad kedve a szabadtéri sporthoz. Egyébkor, amikor az embernek élni is akad kedve, magasan fölébük száll, s egy perc pihenőt sem hagy hajnaltól estelig a növénynek és az állatnak idebent a lakásban.
Tehát van egy bonszájom, akit Bélának hívnak. És egy névtelen citrusprésem is. Egy telefonom, de az nem a lakáshoz tartozik, mert magammal viszem, hogy mint szappanbuborékból kifelé, óvatos, tűhegynyi lyukat üssek vele óráról-órára a világ felé, amitől amúgy sem választ el semmi, csak a bőröm kőkemény pajzsa, alatta a szintén megkeményedett izmokkal, s pár ezer légköbméter levegő.
Vannak ajtók is, illetve voltak. Leszedtem őket, hogy szabadabban áramolhasson a lélek, a hang, a hő és a szag, meg a füst meg a test, és főleg a tekintet a két egybevágó légtér között, ha netán bármelyik okot talána végre, hogy megmozduljon. Az ajtók zavartak, rendet bontottak: mi az, hogy egy darab fal néha a helyén, néha meg útban van? Küzdök a klaosztrofóbia ellen, egy kétszázötven centis résben padló és plafon között.
Van egy ágyam, széles, kényelmes, amiben titkokat őrzök. Szőke, vörös és barna hajszálakat, meg emlékeket gyűrők a sötét lepedő redői közé a rosszabb napokra. S körben megannyi hamutál, sok megégett csikkel, hosszú, magányos éjszakák hírmondóival, tele. S a tengernyi borosüveg, amik a jól-rosszul átbeszélt estékről maradtak itt – magukon hordják barátok, s oly nehezen megkülönböztethető ismerősök ujjlenyomatait.
Van egy szőnyegem is, jelzésszerűen, hogy azért tudom még, mi az. Egy hűtőm, amiben nem ég a lámpa, persze minek is, van már elég gyakorlatom – akár részegen is – megkülönböztetni a mustárt a vodkától. Van még, lássuk csak… Igen, egy számítógép. Az egyik szobában áll a kettő közül, addikcióim többségének szentélyeként. Valahol itt is összefut életem apraja-nagyja, és rossz, hogy itt. Digitális jelen, a maga bináris borzalmaival, az odabiggyesztett két bájtokkal, miszerint „:)”, és máris minden oké, szánsájn, és elhiszed. És mert ha sokat „mondom”, talán én is „elhiszem”…
Van egy lakásom, ami időről-időre elpiszkolja magát, akár az életem. Olyankor takarítani kell, mert folyamatosan rendet tartani nem merek. Síva és Brahma rendben van, de Visnut és Szisziphoszt köszönöm, másnak meghagyom. Ilyen rendrakáskor kidobásra kerülnek dolgok, amik korábban jelentettek valakit, és – velük vagy egyébként – kidobódnak valamit érő emberek is, amikor épp úgy sikerül.
És persze van még biztonságom a szekrény mélyén – a zsanér, s a fogantyú kopott. Lehetőség beleragadni kifogásokba, körforgásokba, és nem hagyni, hogy legyen feljebb, vagy lejjebb, a nagy krónikás kénye-kedve szerint. Ez a fék is belefér az elbaszott Feng Shuiba, ami körbevesz, ha hagyom.
Vannak könyveim is, sokan. A lapjaik közti résbe töltöm azt a részemet, amit amúgyis tőlük kaptam. Borongós kedvek idején a világ elől beléjük költözöm. Vagy az írásba, a füstbe, a konyhába egy éhséget nem csillapító, összecsapott, kiábrándító szendvicskezdemény mellé…
De most nem, most más az irány. Kiadni, ki, kifelé…! A szavaknak jelentésük van, mint tudjuk, s most tavaszt akarnak jelenteni: kilépést a „lakásból”. Ahogy újraolvasom, hallom, ahogy a kulcs összeütődik az apróval a zsebemben. Aztán inkább, mégiscsak lefekszem.
le a tetejére
