Fáj
És gyertyáról gyújtom, mert tudom, hogy neki az rossz, és ne csak nekem fájjon. És…
És hazafelé már kitaláltam, szinte mindent, hogy mit hova hogyan írok majd, és most persze nincs meg, de ezt is kitaláltam már.
És meg akarok tanulni a számban cigivel dohányozni, hogy nem veszem ki, de nem érdekel most a jövő, most a most fáj, fáj, fáj. Jáf.
Menni akartam, de hazaértem, pedig fáztam, vagy tudtam, hogy fáznom kéne, de az öt deci bor, meg a többi nem hagyta, és… És.
És nem ír senki, de ő igen, és le se szar senki, és én őt meg igen. És nem érdemli meg, de kit érdekel, hogy ki mit érdemel…
És most fáj és jáf és fáj és jáf, és vér és bél és vér… És egyedül, na persze. Körberaktam magam mécsessel, mintha… Le se írom. Sírom. Síron. Mégis leírtam.
„És minek is, bármit is, e kis időre”, ha egyszer úgysem tart örökké ez a nyomor-mámor. Most elhagyatva, elidegenedve, és elidegenítve mindenkit, aki hamis vagy valódi szeretettel, hozzám; vagy szerelemmel… Merészel. „Amit most teszel, az nem való neked. Amit most teszel, az nem való senkinek.”
Éhes, de inkább szomjas. Nincs a kedvenc borom, de most jó a rossz is. Nyitom.
[…]
Nyitva volt egy régi kedvenc, már koros, már avas, de a nagyobb, hogy kevés. Mindegy: míg kitart én is kitartok – s azután meglátjuk.
Hazafelé az automata nem ad pénzt, nem ad most senki semmit. Mindenki elzárva előlem, ki magától, kinek én segítek. Mindig elkél a segítő kéz.
Ki magába, ki más bajába, de tőlem el, innen el, egy ilyen lealacsonyodott, önbajától megrészegült… Ki akar egy ilyet? És aki akar, ne akarjon! Nagy akarásnak nyögés és izzadság a vége, és az jó, jó, jó nagyon, de ne úgy, hogy én nem akarom, hogy a többivel mit kezdeni se ő se én…
És most jó lenne, ha itt lenne, puszta önzésből, nekem. És rágyújtok még egyre, és eszembe jut, hogy bzitonságot nyújt neki, ha mellette szívom, és beborítja a füst. Pedig bármit, csak azt nem, de még ezt elmondani se tudom. Neki.
És helyette, és mindenki helyett összerak az agyam nekem egy csöves távoli, közeledő alakjából egy volt nőt, egy szerelmet.
Magam sem tudom, hogy mit és hogyan: épp erre kéne rá. Mennyi lesz, Mester? Egy év, egy élet, kettő? Nincs más út, nincs kiút, ezen végig kell menni, ennek meg kell most lenni, mert így akarom.
Rúgjatok belém, hadd sajnálom magam. Megengedhetem, az úristenit, most ez egyszer hadd legyen meg! S hadd ismétlem ez önáltató litániát, hogy rossz, és gonosz a minden, és elfordul olykor, s olyankor megtehetem…
Fáj ez az egyedüllét, szeretném, ha szeretnének. Hogy legyen minden napon egy ember, valaki – lehetőleg reggel, hogy úgy induljon –, akivel ha csak pár szót, egy órát… hogy megérje. Hogy ne legyen az, „hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes”…
Hogy ne legyen olyan, amilyen épp most van. Pedig milyen jól fáj…
És hazafelé már kitaláltam, szinte mindent, hogy mit hova hogyan írok majd, és most persze nincs meg, de ezt is kitaláltam már.
És meg akarok tanulni a számban cigivel dohányozni, hogy nem veszem ki, de nem érdekel most a jövő, most a most fáj, fáj, fáj. Jáf.
Menni akartam, de hazaértem, pedig fáztam, vagy tudtam, hogy fáznom kéne, de az öt deci bor, meg a többi nem hagyta, és… És.
És nem ír senki, de ő igen, és le se szar senki, és én őt meg igen. És nem érdemli meg, de kit érdekel, hogy ki mit érdemel…
És most fáj és jáf és fáj és jáf, és vér és bél és vér… És egyedül, na persze. Körberaktam magam mécsessel, mintha… Le se írom. Sírom. Síron. Mégis leírtam.
„És minek is, bármit is, e kis időre”, ha egyszer úgysem tart örökké ez a nyomor-mámor. Most elhagyatva, elidegenedve, és elidegenítve mindenkit, aki hamis vagy valódi szeretettel, hozzám; vagy szerelemmel… Merészel. „Amit most teszel, az nem való neked. Amit most teszel, az nem való senkinek.”
Éhes, de inkább szomjas. Nincs a kedvenc borom, de most jó a rossz is. Nyitom.
[…]
Nyitva volt egy régi kedvenc, már koros, már avas, de a nagyobb, hogy kevés. Mindegy: míg kitart én is kitartok – s azután meglátjuk.
Hazafelé az automata nem ad pénzt, nem ad most senki semmit. Mindenki elzárva előlem, ki magától, kinek én segítek. Mindig elkél a segítő kéz.
Ki magába, ki más bajába, de tőlem el, innen el, egy ilyen lealacsonyodott, önbajától megrészegült… Ki akar egy ilyet? És aki akar, ne akarjon! Nagy akarásnak nyögés és izzadság a vége, és az jó, jó, jó nagyon, de ne úgy, hogy én nem akarom, hogy a többivel mit kezdeni se ő se én…
És most jó lenne, ha itt lenne, puszta önzésből, nekem. És rágyújtok még egyre, és eszembe jut, hogy bzitonságot nyújt neki, ha mellette szívom, és beborítja a füst. Pedig bármit, csak azt nem, de még ezt elmondani se tudom. Neki.
És helyette, és mindenki helyett összerak az agyam nekem egy csöves távoli, közeledő alakjából egy volt nőt, egy szerelmet.
Magam sem tudom, hogy mit és hogyan: épp erre kéne rá. Mennyi lesz, Mester? Egy év, egy élet, kettő? Nincs más út, nincs kiút, ezen végig kell menni, ennek meg kell most lenni, mert így akarom.
Rúgjatok belém, hadd sajnálom magam. Megengedhetem, az úristenit, most ez egyszer hadd legyen meg! S hadd ismétlem ez önáltató litániát, hogy rossz, és gonosz a minden, és elfordul olykor, s olyankor megtehetem…
Fáj ez az egyedüllét, szeretném, ha szeretnének. Hogy legyen minden napon egy ember, valaki – lehetőleg reggel, hogy úgy induljon –, akivel ha csak pár szót, egy órát… hogy megérje. Hogy ne legyen az, „hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes”…
Hogy ne legyen olyan, amilyen épp most van. Pedig milyen jól fáj…
le a tetejére
