Mondd, hogy fogytam!

Még tavaly nyáron jártunk Metában (egy Nápoly melletti kis falu), ahol volt egy nagyon kedves fazon. Egyik este a partról tartottunk felfelé a kempingbe, csurom vizesen, sósan, mivel zuhanyzó ugye nem volt a kis öbölben. Az erősen emelkedő sikátorok egyikében megpillantottuk ezt a csöpp ajtót, mellette a kézzel írott ét- és borlappal. Valahogy nagyon vonzott a hely, de nem lévén az alkalomhoz öltözve, kezdtünk volna elillanni. Ekkor lépett ki a bácsi az utcára, és teljes négy szavas angoltudását munkára fogva beinvitált bennünket, úgy, ahogy voltunk. Mondtuk, hogy „excuse me, nem vagyunk éppen báli ruhában, és viszketünk a sótól”, de őt ez jól láthatólag nem zavarta.

Úgyhogy bementünk. Egy bájos, otthonos, apró kis vendéglő fogadott bennünket. Kicsit talán a Kis borostyán emlékeztet rá a Lágymányosi utcában, de azért messze nem ugyanaz. Itt a ház szobáiból lettek az összesen hat-nyolc asztallal rendelkező helységek. Aztán leültünk, egyetlen vendégként, este tízkor, négyen. Nem is értem, hogy nem jöttünk rá a lényegre az igen rövid étel- és annál hosszabb borlista tanulmányozása során: a bácsi egyszerűen szerette volna mindenkinek megmutatni az isteni borait, és hogy a kedves vendég ne unatkozzon, csinált mellé konyhát is. A választék nagyjából párféle kagylós pastából, meg egy steak fajta variációiból állt. Úgyhogy ezeket hirtelen meg is rendeltük, ahogy illik. Bort nem kellett, azt ő hozta.

Az imént említett néhány szavas szókincse ismét előkerült. Úgy sajnáltam: az arcára volt írva az igyekezet, amivel el szerette volna mondani, hogy ez a bor, amit most nyolcadikként kihozott, ez itt termett, lent valahol Piano di Sorrento mellett, hogy a zamatában arra az enyhe savanykás ízre érdemes figyelni, hogy azért hozott hozzá különösen nagy poharat, hogy még több teret kaphasson az illat, ami ennek a nedűnek a különlegessége, hogy fogyasszuk egészséggel, hogy örüljünk az élet szépségének, a fiatalságunknak, és élvezzünk ki minden percet… De végül csak annyit tudott mondani, hosszú gondolkodás után, hogy „This is… very good wine!” És mi ebben nem tudtunk vitatkozni vele. És azt hiszem, valahol értettük azt is, ami elveszett volna a tekintete, a mosolya nélkül. Valami fennséges volt – az étellel együtt. Ezen a képen már csak a végkifejlet, és az élvezetekben kifáradt arcok, no meg a poharak garmadája látszik. Menet közben nem vitt rá a lélek, hogy fotózzak. :)