Laszt minit
7 virsli, 4 szál cigi. Ennyi van, ennyi maradt egy kapcsolatból. Egyenként, lassan, mert ezek az utolsók. Egyet te, egyet én. Ezt még megosztjuk. Ha elfogy az utolsó szál virsli, ha végigég az utolsó dekk, akkor már nincs tovább. Ezek már az utolsó szavak. Hány lehet még belőlük? Vajon a hallgatás segít? Lehet még húzni? De hisz mi akartuk így. Vagy legalább az egyikünk. Persze – mondja ő vagy én –, majd úgyis rájössz, hogy igazam volt: ennek így kellett lennie. De még van néhány falat. Ez még jár nekünk.
Olyan ez, mintha az ember mindig tudná, hogy még hány könyvet fog kiolvasni élete végéig. Ézért hát igyekszik lassan olvasni, különösen a végén. Beoszt. Vagy épp ellenkezőleg: egy idő után elege lesz a folytonos porciózgatásból, és harap egy nagyot a legutolsóból.
Pedig tudja, hogy innen nincs tovább. Ha ettől az asztaltól valaki feláll, többet már nem ülhet vissza. Nem lesz asztal, ugyanis. Mármint asztal úgy, hogy a te meg az én asztalom… A mienk. Egyáltalán: fog még jelenteni valamit – a maradék két szál cigi után – az, hogy „mienk”? Vagy az, hogy közös? Közös úgy, ahogy ez a két szál cigi. Hisz mindent megosztottunk. „…tunk”. Helyén a múltidő, jogos a kép pont!
Na még, ezt az utolsó szálat… Aztán nincs tovább. „Nincs tovább!” – micsoda súlya van ezeknek a szavaknak. Azt jelentik: elmegyünk aludni, ki-ki a maga vackára, és holnaptól minden más lesz. Azaz: semmi nem lesz ugyanaz. Ami eddig jelentett valamit, valami közöset, az holnaptól nem fog. Az holnaptól hiányt fog jelenteni. Minden, ami a teljességet hordozta eddig magában, a boldog emlékeket, az az üresség lesz maga.
És talán jól is van ez így. Hiszen a hiányt majd' mindig be lehet pótolni, az üresség pedig – a nevéhez méltóan – teret enged új megismeréseknek, kötődéseknek. Idővel.
Idővel, ami megintcsak más lesz. Nem lesz ugyaanz, mint azelőtt… Vagy talán ilyen soha nem is volt? Csak mi feszítettük ilyen hosszúra azt az egy pillanatot, amit szerelemnek hívnak? Annyira hosszúra nyújtottuk, hogy a végén persze, hogy elszakadt. Most épp szakad. Már alig tartja valami. Csak két, füstszűrőig égett cigarettacsikk.
Olyan ez, mintha az ember mindig tudná, hogy még hány könyvet fog kiolvasni élete végéig. Ézért hát igyekszik lassan olvasni, különösen a végén. Beoszt. Vagy épp ellenkezőleg: egy idő után elege lesz a folytonos porciózgatásból, és harap egy nagyot a legutolsóból.
Pedig tudja, hogy innen nincs tovább. Ha ettől az asztaltól valaki feláll, többet már nem ülhet vissza. Nem lesz asztal, ugyanis. Mármint asztal úgy, hogy a te meg az én asztalom… A mienk. Egyáltalán: fog még jelenteni valamit – a maradék két szál cigi után – az, hogy „mienk”? Vagy az, hogy közös? Közös úgy, ahogy ez a két szál cigi. Hisz mindent megosztottunk. „…tunk”. Helyén a múltidő, jogos a kép pont!
Na még, ezt az utolsó szálat… Aztán nincs tovább. „Nincs tovább!” – micsoda súlya van ezeknek a szavaknak. Azt jelentik: elmegyünk aludni, ki-ki a maga vackára, és holnaptól minden más lesz. Azaz: semmi nem lesz ugyanaz. Ami eddig jelentett valamit, valami közöset, az holnaptól nem fog. Az holnaptól hiányt fog jelenteni. Minden, ami a teljességet hordozta eddig magában, a boldog emlékeket, az az üresség lesz maga.
És talán jól is van ez így. Hiszen a hiányt majd' mindig be lehet pótolni, az üresség pedig – a nevéhez méltóan – teret enged új megismeréseknek, kötődéseknek. Idővel.
Idővel, ami megintcsak más lesz. Nem lesz ugyaanz, mint azelőtt… Vagy talán ilyen soha nem is volt? Csak mi feszítettük ilyen hosszúra azt az egy pillanatot, amit szerelemnek hívnak? Annyira hosszúra nyújtottuk, hogy a végén persze, hogy elszakadt. Most épp szakad. Már alig tartja valami. Csak két, füstszűrőig égett cigarettacsikk.
le a tetejére
