Egy régi ismerős. Nem: egy barát. Egy régi barát, akit mintha még születésünk előttről. Pedig… mennyi is? Mindössze három éve… Vagy van négy is talán?
Egy lerobbant belvárosi bérház, harmadik elmelet. Egy lakás, ahol nincs két egyforma – se szín, se bútor, se tányér. Mintha a bennük rejlő emlékektől lenne mind egyedi. Múltjuk van.
Egy lépés, és kint vagyunk a gangon. Egy mesebeli gang ez… A faláról málik a vakolat, a kovácsoltvas korlátról pereg a fekete festék. A járólap törött itt-ott, s az ajtó… Az ajtó negyvenéve szárad a sarokvasán. Ebben a házban negyven éve minden változatlan. Idővel kopottabb, persze, de mégis… valahogy…
A folyósó végén, épp szemben hatvanas, meztelen tungsram izzó, fénye éles és mégis lágy, derengésszerű. A félhományban ülünk, és beszélgetünk. Mint régen… nagyon régen. És jó. Nagyon jó. És a szavaknak jelentése van. „Kiszállnak a szánkon, és a levegőben összekapaszkodva együtt zengnek tovább…”
Nagyon kellett, már annyira nagyon kellett ez! – Mi is?
Talán, hogy bebizonyosodjon: vannak még pillanatok, órák, percek, amik kívül esnek az időn, kívül a téren. Kívül a világon. Hogy léteznek találkozások, igazi találkozások, amikhez nem kell más, mint a legfontosabb: maga az ember. Vagyis a két ember.
És az, hogy láthassa újra, önnön szemével, aki gyenge, s a mindennapok sodrásában hitét vesztette: mégiscsak… A kurva életbe: mégiscsak érdemes!
Egy lerobbant belvárosi bérház, harmadik elmelet. Egy lakás, ahol nincs két egyforma – se szín, se bútor, se tányér. Mintha a bennük rejlő emlékektől lenne mind egyedi. Múltjuk van.
Egy lépés, és kint vagyunk a gangon. Egy mesebeli gang ez… A faláról málik a vakolat, a kovácsoltvas korlátról pereg a fekete festék. A járólap törött itt-ott, s az ajtó… Az ajtó negyvenéve szárad a sarokvasán. Ebben a házban negyven éve minden változatlan. Idővel kopottabb, persze, de mégis… valahogy…
A folyósó végén, épp szemben hatvanas, meztelen tungsram izzó, fénye éles és mégis lágy, derengésszerű. A félhományban ülünk, és beszélgetünk. Mint régen… nagyon régen. És jó. Nagyon jó. És a szavaknak jelentése van. „Kiszállnak a szánkon, és a levegőben összekapaszkodva együtt zengnek tovább…”
Nagyon kellett, már annyira nagyon kellett ez! – Mi is?
Talán, hogy bebizonyosodjon: vannak még pillanatok, órák, percek, amik kívül esnek az időn, kívül a téren. Kívül a világon. Hogy léteznek találkozások, igazi találkozások, amikhez nem kell más, mint a legfontosabb: maga az ember. Vagyis a két ember.
És az, hogy láthassa újra, önnön szemével, aki gyenge, s a mindennapok sodrásában hitét vesztette: mégiscsak… A kurva életbe: mégiscsak érdemes!
le a tetejére
