Leonard McHolwer blogja

Nos régóta nem írtam ide, talán nem is fogok többet, kicsit elmerültem egyetemi tanulmányaimban. Jobbára inkább kivonatokat írok, jegyzeteket osztok meg másokkal. Akit érdekel, itt minden írásomat elolvashatja:

http://hu.shvoong.com/writers/leomcholwer/

Nos kedveseim az idei Pride is lezárult, nem mondhatnám, hogy épp a legjobban, de lezárult. Utólagos értékelést nem írnék, ezt megtették helyettem mások. Íme a linkek, tessék bátran olvasgatni.

 

* Felhívás: Kedves Homofób!

* Ásóval, Kapával ---> ugyanez eredetiben

* Utcai erőszak és a politika meleg kártyája

* És végül egy mosolyogtató cikk A Szabad Magyarországért Mozgalom jóvoltából

 

 

Ez volt a fesztivál, úgy érzem elég jól kiütköztek kis országunk gyengeségei a tolerancia terén, ami engem felettébb elszomorít.

Totál kiakadtam ma reggel. Felkeltem kényelmesen fél 11-kor és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nincs net. MSN néma. Firefox alszik. Totál kiakdadtam, főleg miután töb mint 6 órát vártam..és akkor hirtelen 12 perccel ezelőtt bevillant az isteni szikra: talán most már van net. És csodák csodájára...volt is. Ezért írok most ide...hehe

 

Amúgy uncsi napom volt/van, bár még lehet jobb...persze..hogyne..lehet job... (?)(!)(?)

 

Tök lényegtelen, de megintcsak nem áltam neki semminek ezért tökre haragszom magamra. Viszont ettem reggelit és a tegnapi meg a tegnapelőtti Queer as Folk epizódon majdnem bebőgtem. Na mindegy csak úgy mondom.

 

Nem tudok többet írni, szóval berekesztem magam.

Viszlát emberek. Később.

Végre utolértem magam. És miközben feltöltöttem a blogbejegyzéseimet rájöttem dolgokra.

1. Totálisan idealista és reménytelenül romantikus vagyok.
2. Értelmetlenségeket beszélek.
3. A blog újralvasása a legjobb módja az önvizsgálatnak.
4. A 3. pontban foglaltak megfelelnek az 1. pont állításainak.

Úgy volt, hogy még ezen a héten bekötik a netet... úgy volt. Most már valószínűleg csak a jövő héten várható. Június másodika van, szombat. Nem igazán fűződik sok emlékem ehhez a naphoz. Nem is különleges a számomra. Mégis talán elmondhatom, hogy ez egy jó nap volt. Furcsa... Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődés című regényének első oldalain önmagamra ismertem. S mily véletlen, épp tíz perccel előtte ugyanazt csináltam: gondolkodtam. "Most az utóbbi hónapban szoktam rá, mert naphosszat csak heverek az odúmban, és elmélkedem... sok semmiről." (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés)

Jövő héten be kellene mennem a suliba megnézni az írásbeliimet... semmi kedvem hozzá. Csütörtökön pedig angol szóbeli... ahhoz sincs. Nem mintha paráznék miatta, csupán nincs hozzá kedvem. Na meg hétfőn még be kellene mennem a városba bérletet venni + hasonló dologkat. Nos, ehhez van is kedvem meg nincs is. Jó lenne már kicsit elszabadulni itthonról, de... de valahogy taszít a város. Nem is tudom... mostanában sokszor van ez így velem. Érzések gyötörnek, melyeket nem tudok hova tenni. Nem azért, mert túlontúl bonyolultak vagy emberfelettiek, hanem mert nincs számukra megfelelő polc a fejemben. Furcsa... a sok polc közül egyik sem passzol ezekhez az érzésekhez. Világfájdalom, tudás, megértés, hit, kötődés, elcseszett barátságok, tervek, sorsok, álmok, szerelmek (ezen a polcon még csak egyetlen apró cetli van egyetlen halovány névvel), depresszív gondolatok, depresszív gondolatok 2, ... és egyikbe sem illenek. Ha egy külön polcot hoznék létre a megoldatlan eseteknek, akkor valószínűleg az összes ilyen gondolat eltűnne a süllyesztőben mielőtt lehetőségem lenne megérteni és kezelni. Tényleg furi.

Most tényleg csak az internetre tudok gondolni. Az köt majd össze mindennel: az irodalommal, a kultúrával, az ismerősökkel, az idegenekkel, és a szerelmemmel, és a barátommal, aki most kint van Angliában, és mindennel ami én voltam, vagyok és leszek/lehetek valaha.

Hahotázik az isten, amikor olvassa e sorokat. Röhögj csak, morcos vén kujon! Meglátjuk, ki nevet a végén...

Naplót írok. Talán végre sikerült kiszabadulnom képmutató függőségeim börtönéből és végre nekiállhatok munkálkodni. Naplót írok. Csendes, napsütéses nap e mai, a szél lágyan símogatja a fák leveleit, ám azok makacsul ellenállnak és nem hajlandók felébredni. Naplót írok. Testileg és lelkileg meggyötörten, üresen és némán. Persze mindezt magamnak köszönhetem. Jeges fogságba zártam lelkem, hogy a lángok meg ne perzseljék. Mondhatnám, hogy valami nem volt jó, hogy egy homokszem került a gépezetbe, hogy ISTEN cseszte el... de nem hiszek az istenben, tehát nem mondhatom. Csupán annyit, hogy én csesztem el. Naplót írok. Hogy miként tovább, az csakis tőlem függ. Valószínűleg úgy, ahogy eddig: lassan, unalmasan és némán. Elbújok a világ elől, mely már annyiszor megcsalt és a mártír arcát öltöm magamra hogy mások együttérzését kivívjam. Rajtuk élősködöm. Naplót írok. A világról amit látunk, s arról, amit nem. Itt nálunk, e parányi kis bolygón csupán kétféle lény létezik: erős és gyenge. A gyenge az erős szolgája lesz, hiszen nem képes neki ellenállni. Közepesen erős vagy átlagos lény pedig nincs. Az ilyeneket az erősek azonnal megpróbálják maguk alá gyömöszölni, vagy pedig kihasználják szorult helyzetét és a saját céljaik érdeképen felemelik őt az erősek közé... egy rövid időre. Naplót írok. Nem szép az, amit írok. Nem kecses, bájos és elragadó. Nem azt írom le, amit látni szeretnénk, hanem amit látnunk kell. Csúf dolgokról írok, rettenetes rémtettekről és szenvedésről. Halálról, melyet gyümölcskosárból osztogatnak. Dögvészről, mely elpusztítja a kultúrát. Hősökről, akik géppuskával a kezükben tisztítják meg a földet a "gonosz" gyermekeitől. Angyalokról, akik megváltás helyett üres ígéreteket osztanak a teleshop oltalma alatt. Képmutatásról, melyre a legjobb példa én magam vagyok. Naplót írok. Nem várom hogy higgyetek nekem... még kevésbé várom el, hogy bízzatok bennem. Épp ellenkezőleg: ne bízzatok senkiben. Mert egy olyan világban, ahol a gyermek elárulja tulajdon anyját, a bizalom nem erény, hanem tudatos öngyilkosság. Naplót írok. S bízom bennetek, hogy megértitek. Bizalom s képmutatás groteszk keveredése ez: egyszerre éltet és meggyikol. Halotti maszkban tekintek rátok egy monumentális trónról, melyet csak az én elmém ér fel, s ennélfogva ez nem is létezik: hallucináció minden, csak egy a biztos: A HALÁL. Naplót írok hát. Ismét. Nem tudom miért, nem tudom kinek, talán csak magamnak, talán a semminek. De bármit írok is, ne feledjétek szavam: én voltam és én maradok az, aki megmondta: furcsa hely ez a világ.

Tegnap - miután megnéztem a Nora Roberts regényéből készült filmet - írtam egy verset. Hosszú idő óta először fogott meg valami annyira, hogy verset írjak róla. Érzések... vágyak... könnyek...

Azt hiszem végre megtaláltam a választ - vagy legalább is a válasznak egy részét - arra a kérdésre, mely már a kezdetektől gyötör: különleges vagyok-e, s ha igen, mi a képességem?

Évekig bizton hittem, hogy különleges vagyok, hogy hivatott vagyok valami újat hozni, valamit tenni ezért a világért. Aztán egy könyvben olvastam, hogy a serdülőkor jellemző tünete a világmegváltás vágya és a különlegesség érzete. Így elhittem, hogy a tudatom leragadt valamiféle gyermeki formánál és csupán ezt élem ki. Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem vagyok különleges, hogy csupán egy átlagos ember vagyok és hogy sohasem vihetem többre mint egy átlagember. Ez majdnem öngyilkosságba hajszolt. Talán az utolsó pillanatban azonban közbelépett valaki: az Oroszlán. Talán tényleg ősi szellem, talán csupán a tudatalattim megnyilvánulása. Nem számít. A lényeg az, hogy az ő útmutatásai alapján ismét elkezdtem elhinni, hogy különleges vagyok. Hogy képességgel születtem, s hogy olyan dolgokat tudok és érhetek el, melyeket senki más. Az egóm megnövelésével a hitemet is visszaadta. Elkezdtem saját utakat keresni, és ami a legfontosabb: elkezdtem megismerkedni az életnek addig számomra totál ismeretlen területeivel annak érdekében, hogy ráleljek saját különleges képességemre. Kerestem az asztrális térben, a vallásfilozófiában, a genetikában és az evolúciós láncban is. Végül mégis ott találtam valamiféle nyomot, ahol a legkevésbé akartam: az emberek között.

Rájöttem, hogy sokakkal ellentétben, nekem hihetetlenül nyitott az elmém. Nem vagyok irányítható, nem vagyok beszűkült és elvakult, felmerül bennem a szabad akarat legfőbb megnyilvánulása, a KÉTSÉG, átlátom saját helyzetemet, kívülről is szemlélhetem önmagam... egy magasabb intellektuális és spirituális létformát képviselek, legalább is a képességgel, hogy elérjem az imént felvázolt szintet határozottan rendelkezem. Lehet, hogy még nem tudom kezelni, de biztosan érzem, hogy van itt bennem valami. És azt is biztosan érzem, hogy ezt csupán én érthetem meg.

Eddigi életem során mindvégig próbáltam megértetni az emberekkel azt, aki vagyok. Ők azonban nem értették meg. Naivitásnak, tudtalanságnak, elvakultságnak vagy őrületnek tulajdonították szavaimat. Persze, hogy nem értik. Ez több, mint amit egy ember megérthet. Nekem is túl kell emelkednem emberi mivoltomon, hogy teljesen megértsem.

Társakat kerestem. Olyanokat mint én. Hasonlókat találtam. De ugyanolyat nem. Tengernyi gondolat kavarog a fejemben, mely halálom után valószínüleg örökre elvész. Annyi mindent mondanék. Ha lenne egy ember, aki meghallgat, akinek elmondhatok mindent ami bennem van... ha lenne valaki, aki szeret és megért, vagy legalább is megpróbál megérteni...

Gyakran az őrület jeleit fedezem fel magamon: fennhangon önmagammal vitatkozom, szándékosan tudathasadásos állapotokat idézek elő, egyszer arrogáns módon az emberiség felett ítélkezem, aztán a porban fetrengek és sírok. Mintha két hatalom küzdene egymás ellen a fejemben. Egy elmeorvos erre azt mondaná, hogy mániás depresszió enyhe skizofréniával megfűszerezve...egy kis drog meg az elektrosokk és minden rendbejön... vagy épp dianetika terápiával tisztára mossák az agyamat és máris "normális" leszek. Csakhogy én nem akarok normális lenni. Különc akarok lenni. Mióta tudom, hogy mi folyik körülöttem, egyre jobban vágyom a különcséget. Más akarok lenni, különleges, furcsa és meg nem értett. Mert ez ad nekem erőt. A magány tesz erőssé. Az motivál, hogy változtassak a helyzetemen. Akár létezik az ősi szellem, akár nem, egy dologban igaza volt: "Sohasem fogják megérteni. Sem ők, sem pedig a többi ember ezen a világon. S amit az ember nem ért meg, attól fél vagy ami még rosszabb, gyűlöli. S amit gyűlöl, az ellen tesz is. Árnyékban kell maradnod, nem bízhatsz senkiben." --- talán így van. Nem tudhatom biztosan.

Azonban végre látok magam előtt valamiféle célt. S amíg az ősi szellemet magam mögött tudom, nem szűnök meg remélni. Elmélkedem, elméleteket gyártok és talán elérem majd azt, amit annyira vágyom: a megvilágosodást.

Újra írok ide. Nem azért, mert kedvem van írni, hanem mert kötelességemnek érzem. Elégedetlen vagyok magammal. Ma fél 11-ig nem voltam hajlandó felkelni, a nap legnagyobb részében pedig jobbára pedig a számítógépes játékok rabja voltam, pedig nem szeretem így látni magam.

A töri érettségiről most nem mondanék semmit, nincs sem erőm, se kedvem. A matekom eddig úgy néz ki, hogy 4-es (aminek borzasztóan örültem), az angol emelt meg full könnyű volt.

Most tényleg megyek. Fáradt vagyok és útálom magam. És hiányzik a szerelmem. Én itt, ő több 1000 km-re tőlem, a világ másik oldalán.

LMcH

Bocsika nektek, hogy ily sokáig nem írtam, most is csak azért pötyögök, mert egy különleges esemény történt.

Drága kis macskám, aki amúgy a Mani névre halgat (nem $, csak Mani) végre igazi felnőtt cirmossá lépett elő, legalább is az én szememben. Épp két perccel ezelőtt láttam átosonni a hátsó kerten. Valami szürkés valami lógott a szájából, nem mozgott, csupán lógott, ahogy a macska kecses léptekkel suhant a fűben. Átdobtam magam a kerítésen, hogy megszemléljem a zsákmányt. És képzeljétek: egy egeret fogott. Egy cuki, szőrös kis mezei egeret. És ami a legészveszejtőbb: meg is ette. Olyan jóízűen betörölte a kis pici-pockot, hogy ... na szóval bámultam rendesen. Az én kis predátorom...Tegnap megismerkedtem egy fiúval és azóta csak rá gondolok. Gyönyörű göndör haja van, kék szeme és vastag farka, amely alig fér be a se... Bocs, azt hiszem rossz ablakba írtam!... Hihetetlen, hogy már így megnőtt. Amúgy totál fekete kiscicus volt, de most a hasánál a bundája kezd átmenni egy furcsa árnyalatba, amit valahol a vörös és a bordó között tudnék definiálni. Igazán szép, nemes vadász vált belőle.

Amúgy eléggé el voltam hózva, na meg alkotói krízis is van itten, nem tudok írni meg ilyesmi dolgok. Két hete nyelvvizsgáztam németből (remélem +lesz, a szóbeli már tuti cool hogy +van), múlt szombaton ballagtam el osztályommal együtt, előtte nap szerenád Sárváron és Szombathelyen... szóval állt a bál. Ezen a héten pedig éretségizem.

2007. MÁJUS 7. héfő --- MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM (EMELT)
-------------------------------------------------------------------------------
Szóval hétfőn magyarból emelteztem a Szombathelyi születésű Kanizsai Dorottya nevezetű iskolában. Nagyon durvára számítottunk, ehhez képest a boldogság lágy hullámai futkostak a lábfejünk környékén apró kis köröket leírva, amikor az első oldalon megláttuk Kosztolányi Dezső Marcus Aurelius című versét. Az egyik fogalmazás témája pedig egy Krúdy novella volt (A szerelmi bűvészinas). Összességében elmondhatok két dolgot. Egy: szerintem nem volt gáz. Kettő: Ha bénán is sikerült, lesz@rom.

2007. MÁJUS 8. kedd --- MATEMATIKA (KÖZÉP)
----------------------------------------------------------
Mivel már a keddi nap végefelé járok (járogatok pontosabban) leírhatom nektek a mai matek feladatsorról alkotott utólagos véleményemet, ami nagyjából megegyezik azzal, amelyet a magyarral kapcsolatban megfogalmaztam: lesz@rom. Nagyjából megcsinálgattam, az idei feladatok között voltak könnyűek, voltak jó nehezek is, 'szal vegyes volt a kínálat. A jövőre érettségizőknek annyit üzennék, hogy bármit mond a matektanárotok, a gráfokat azért jól nézzétek át, mert nekünk is azt mondták, hogy nem valószínű, aztán ebnyomták egy 12 pontos feladatba... szóval jobb vigyázni...lol ... amúgy tovább-tanulá-somhoz nem kell úgy hú de nyomósan a matek, 'szal tényleg nem érdekel(t). Amikor végeztem az utolsó olyan feladattal, melyet meg tudtam csinálni, rögtön beadtam, mondtam egy csókolomot, és elviharoztam a város másik végében található könyvesboltba és jól megérdemelt jutalomként vettem magamnak egy könyvet...lol... pontosabban nem magamnak, hanem édesanyámnak, mivel akkora volt a fáradt fejem a hétvégén + hétfőn, hogy teljesen kiment a fejemből anyák szent napja, pontosabban tudatánál voltam, de lusta voltam akármit is csinyálni a dolog érdekében. Úgyhogy édesanyám anyák napjára egy új kávésbögrét, egy cuki delfines szobrot (amibe azonnal beleszerettem mihelyt megláttam az ajándékboltban) és egy könyvet kapot. Na jó, kicsit elkanyarodtam a matektól, de a könyvre még visszatérek. 'szal a matek összességében nem volt olyan HÚ-DE-NEHÉ-Z, ellenben tényleg nem érdekel. Jap.

Holnap persze még töri, csütörtökön pedig a nagy anlog emelt... amit már várok keményen... szeretem az ilyesfajta kihívásokat... angolból jó vagyok ugye... (már megint a kis egoista...lol)

Nincs erőm többet írni, de ha holnap eszembe jut, akkor még írok az ominózus könyvről egy pár gondolatot.

Jó volt ismételten szóllani hozzátok. Nem tudom hányan ismernek, szertnének megismerni, vagy hasonló huncutságok, de én itt vagyok, nyitott vagyok (és minden szökőévben egyszer netközelben is vagyok ugye... :((( ...lol) és persze "jelszavaink valának": ego, ego, ego.

Bűbájos üdvelettel innen az ország nyugati feléből: LMcH

U.I.: Megint sokat írtam, hogy a macska rúgja meg. De nem baj legalább megtanultok olvasni (fúúú.... ez gonosz volt... de télleg...lol)