Az előző bejegyzésből még jótékonyan kihagytam Farkas István nevét, aki egyértelműen rendesen lopott egy cikkemből. De most az adott magazin honlapján megtaláltam egy másik kritikáját; ebben az esetben arra sem nagyon törekedett, hogy módosítsa a mondataimat.

(Tovább...)

Ha nem megyek el csütörtökön a moziújságos összejövetelre, és ott távozás előtt nem veszem észre a Kiscsillag együttes szórakoztató kis albumát egyik kollégámnál, akkor nem hallottam volna mostanáig, pedig tényleg jópofa kis lemezről van szó (már a cím is ezt mutatja: az együttes első korongja a Greatest Hits vol. 01. címet viseli; írhatnék róla, nem írok, tessék meghallgatni). Ha ezt nem kérem kölcsön, bevállalva, hogy másnap – ugyan semmi időm nincs semmire – visszaviszem hozzá, az Örökmozgó moziba, akkor nem vettem volna észre ott a Filmtett című kolozsvári filmes havilap októberi számát (a magazint Budapesten csak az art mozik értékesítik). Ha ebből célozgatással nem szerzek be egyet (megkaptam ingyen, na), akkor nem találom meg benne azt a sokoldalas összeállítást, amely a fantasy műfajáról szól, amiről másfél hónapon belül fél diplomamunkányi cikk összeállítását vállaltam. A magazint nem ismerem, de csak rövid ideig volt bűntudatom amiatt, mert – ha forrásmegjelöléssel is – meglehetősen nagy mértékben fogok kölcsönözni majd belőle. Ugyanis ha nem az októberi számhoz jutottam volna hozzá, ki tudja, talán nem is tűnt volna fel, hogy a kolozsvári lap írói is teljes nyugalommal merítenek a Mozinet Magazin cikkeiből – konkrétan az enyémből.

(Tovább...)

Ma reggel néztem egy kicsit a bulvártévé reggeli műsorát, egészen jó volt (meglepetés). Egyrészt megtudtam belőle azt az egészen régi hírt, ami azóta látom, akkoriban a sarkon is olvasható volt, hogy pénteken, 66 éves korában elhunyt Gregor József operaénekes (a bulvár akkor először azzal a címmel hozta le, hogy elhunyt Gregor Bernadett édesapja, no comment). Sajnálom; kevés ilyen karakteres és népszerű operaénekes volt Magyarországon, mint ő, s ugyan azt nem tudhatom, hogy milyen ember volt, kívülről nézve nagyon is kedves és szeretni való figurának tűnt, nem beszélve arról, hogy nem megvetendő szinten tudott énekelni.

Ketten emlékeztek rá a reggeli műsorban, és szerencsére arra méltó emberek, még akkor is, ha tulajdonképpen saját kiadványaik reklámozására érkeztek. Először a New Yorkból tegnap hazaérkezett Miklósa Erika, akiről megtudtam azt is, hogy új lemeze jelenik meg olyan dalokkal, amelyeket zenéjét Wolf Péter, szövegét Dusan Sztevanovity írta. Dusant is kifejezetten kedvelem, de Wolf Péter nekem olyan, mint valami magyar Mozart. Sokan csak a Vuk főcímdaláról ismerik (valaki megnézte már felnőtt fejjel a Vukot, és észrevette, mennyire elképesztően lírai és megható az aláfestő zenéje?), de számomra a zenetörténet legmeghatóbb (jó, egyszerű, jó, túlságosan harmonikus, nevezhetjük a giccs határán táncolónak, de akkor ugyanezt Mozartról is elmondhatjuk) Ave Mariáját is ő írta. El fogok gondolkodni a lemez megvételén, mert Erika hangja is igazán kiemelkedő.

A másik, aki megemlékezett, Szulák Andrea volt, aki szintén kiad egy lemezt, amelyen klasszikus filmdalokat énekel. Sok ilyen volt már, nem tudom, hogy érdekel-e, de az biztos, hogy annak a korosztálynak és/vagy bulváron élő nemzedéknek, amelynek Gregor József halálát úgy kell bejelenteni, hogy Gregor Bernadetthez kötik, nem feltétlenül baj, ha megtudja, hogy a butus showműsorokat vezető Szulák elsősorban és mindennél inkább bazi jó énekesnő.

Már vagy egy hónapja készültem rá. Többször is úgy tűnt, megvan az időpont, aztán megint lemondták. Már le is mondtam róla, és szerveztünk mást helyette.
Hétfőn este hétkor azonban csörgött a mobilom. Hollywoodból hívtak. Tudják, hogy igazán későn szólnak, de valami program elmaradt, úgyhogy most, másfél óra múlva lenne ideje rám. Hajlandó lennék magyar idő szerint fél kilenckor megcsinálni az interjút? A vér kiszaladt a fejemből, de igent mondtam. Aztán amikor a telefont letettem, lassan kimentem a konyhába, és megittam egy görög kávét (na jó, szóval egy kávét és egy ouzót).
Ejha. Mindjárt csevegek az egyik kedvenc amerikai filmzeneszerzőmmel, Danny Elfmannel (Batman, Men in Black, Karácsonyi lidércnyomás stb.), akit idén két filmkritikában is megemlítettem (Charlie és a csokigyár: „...a végre ismét igazán elemében lévő Danny Elfman zeneszerző...”, A halott menyasszony: „Danny Elfman muzsikája most is kiváló”) és van egyetlen órám arra, hogy kitaláljam és összeírjam a kérdéseket! Visszaültem a gép elé, kisebb önkívületi állapotban próbáltam összeszedni magam, és lassan gyorsuló tempóban írogatni kezdtem. Mire visszahívtak, már két oldalnyi kérdés állt a rendelkezésemre, bár átlátni nem tudtam őket.
Ugyanazzal az úriemberrel beszéltem, mint az imént. Megkérdezte, készen állok-e, jelezte, hogy húsz percem lesz, majd mondta, hogy kapcsolja. Próbáld összeszedni magad, gondoltam magamban, miközben próbáltam átfutni a kérdéseket. Éppen Tim Burton nevénél járt a szemem, amikor valaki beleszólt a telefonba: „Laszlo?”. Erre csípőből amúgy freudosan kinyögtem a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett: „Mr. Burton?…ööö I mean…” Szerencsére legfeljebb csak az interjú szervezőjénél sikerült égnem egy picit, aki jelezte, hogy most már tudja kapcsolni Danny Elfmant…
Fel voltam készülve a legrosszabbra, kétszavas válaszokra, végtére is rockzenészként kezdte és sokáig az is maradt a filmzeneszerzés mellett is, és hát a brit származású, végtelenül udvarias Harry Gregson-Williams sem volt valami bőbeszédű. Ám Elfman az első, bevezetőnek szánt kérdésemre közel tíz percen át válaszolt, aztán a másodikra is. Kezdtem megijedni, hogy nem fog beleférni az időbe a sok kérdés, amit összeírtam, és főleg a cikk apropójául szolgáló 2005-ös filmek nem jönnek szóba, ezért azokkal kapcsolatban felvetettem egy rövid témát: sajnálom, hogy sok vacakkal ellentétben ezeket nem jelölték Golden Globe-ra. Erre bőségesen kifejtette a véleményét a díjátadókról, és mire befejezte, a másik úriember beleszólt a telefonba, hogy most már tegyem fel az utolsó kérdésemet. Te jó ég – gondoltam, és elképesztő igyekezettel próbáltam egy globális, három kérdést egyesítő témát előhozni. Erre is részletes választ adott – nagyon kedves volt, és Gregson-Williamsszel ellentétben ezúttal kifejezetten úgy éreztem, tényleg szívesen cseveg velem, és tényleg jól érzi magát a beszélgetés során –, majd amikor elhallgatott, szépen megköszöntem az interjút. A másik úriember azonban éppen mással foglalkozhatott, mert nem szólt bele, így Elfman is tovább vitte a szót, aztán én is kérdeztem még egyet, és így lett végül a húszpercesre tervezett interjúból több mint fél óra, amit egy csöppet sem bántam. Ami pedig Elfman bőbeszédűségét illeti – soha rosszabb interjúalanyt!