Utóbbiról sokat nem merek mondani azon kívül, hogy jövőre várható, és abszolút működőképes mechanizmusa van, jellegzetes eurogame módon. Éppen néhány különleges kártyával próbáltuk, ki is jött, mi az, ami felborítja az egyensúlyt, vicces dolog a tesztelés. A dolgok finomhangolása után klassz játéknak ígérkezik a …, amelyet műfajában talán még talán durván a Dominionhoz tennék legközelebb, és amelynek a címét sem írom le egyelőre.

A másikét viszont leírom: a Pandemic (avagy német kiadásban Pandemie, tervező Matt Leacock, 2-4 játékos) az év első felének az egyik legnépszerűbb társasa, amely nagyban tehet a kooperációs játékok idei reneszánszáról (annak ellenére, vagy talán részben azért is, mert grafikai megjelenítése nem annyira a szépségre, mint a funkcióra helyezi a hangsúlyt). A témája nem túlzottan békés:  járványok törnek ki a Földön, és nekünk kell megakadályoznunk az emberiség teljes pusztulását. Egyáltalán nem egymás ellen játszunk - a „mentőcsapat” különböző képességekkel felruházott tagjaiként egyetlen cél vezérel minket: megtalálni a vírusok ellenszereit és megfékezni a járványt.

^{A tábla felrakásakor (városokra elhelyezett 3×3, 3×2, 3×1 vírusjelölő) és a szabályok ismertetésekor egy kicsit berezeltem ugyan, mert a fejemben hónapok óta terveződő saját (nem ko-op) játékomra – a témából némileg adódó módon – egészen emlékeztető szabályokba szaladtam bele, de aztán megnyugodhattam, hogy csak 10-15% az enyémre kísértetiesen emlékeztető szabály, szóval még azért nincs veszve semmi, legfeljebb a fejemben érlelődő változatok közül a Pandemicre kevésbé emlékeztetőek irányába fogom elvinni a dolgot a téli szünetben, amikor megpróbálok kidolgozni már egy teljes szabályzatot (1.0-sat).}

A Pandemicben a soron következő játékos mindig négy szabadon választott akciót hajthat végre. Viszonylag sokféle akció lehetséges, a hálózatos világtérképen egy szomszédos területre (rácspontra) átlépéstől kutatóállomás létesítéséig (olyan helyen, ahova van kártyánk), ezt követően már kutatóállomástól kutatóállomásig lépés is csak egy akció, de a kártyáinkkal is utazhatunk. Ahol vagyunk, ott egy akció egy vírusjelölő levétele, ha pedig sikerült (esetleg találkozáskor cserével) öt ugyanolyan színű kártyát összegyűjteni, akkor azzal felfedeztük az adott vírus ellenszerét, hurrá!

No persze a vírus közben fénysebességnél is gyorsabban terjed: minden játékos négy akciója után két (később több) városkártyát húzunk, ahova lerakunk egy vírusjelölőt, a játékos meg magának húz két kártyát, de ha kitörés-kártyát sikerül felszedne, akkor egy helyre rögtön három jelölő kerül. Ahol meg háromnál több jelölő lenne egy vírustípusból, ott simán terjed a vírus minden szomszédos területre (mókás esetben láncreakciót elindítva ezzel). De hogy segítsük a vírus még durvább terjedését, a kitöréskor a terjedésre felhasznált lapokat összekeverve visszatesszük a húzópakli tetejére (tehát előbb kever, aztán a keveretlen paklimaradék tetejére tesz), vagyis olyan helyeken üti fel fejét újra a vírus, ahol már pár körrel ezelőtt is.

A különböző játékosoknak különböző képességeik vannak, az egyik például az orvos, aki egy területen az összes fertőzöttet gyógyítja, a szer felfedezése után már külön akció nélkül is, míg például a kutató öt helyett négy egyforma kártya felhasználásával tud ellenszert kidolgozni, szóval ezekre a képességekre ezerrel építünk, miközben megpróbálunk nyerő stratégiát kitalálni (tehát az orvost küldjük végig a háromkockás fertőzöttségű területeken, míg a kutatóval találkozót eszközölünk valahol, hogy megkapja a hiányzó kártyát stb.). Az idő viszont fogy minden kitöréssel, és a helyzet egyre reménytelenebb…

…olyannyira, hogy rendesen vesztettünk is a játék ellen (a kezdő felállás nem is volt szerencsés: a három vírusjelölős városok mind egy színből, feketéből, Ázsiában voltak, diszpécserünk viszont nem volt – ötféle karakterből csak négyfélét használhatunk). Igaz, sokan panaszkodnak, hogy négyen igencsak embert próbáló a feladat, de azért nem adom fel, hiszen a játék izgalmas (és ahogy halad előre, egyre izgalmasabb), a kooperáció külön móka (így például nyílt lapokkal játszunk, de még így is be kell vetni minden meggyőzőképességet a közös stratégiához), ezért legközelebb újra bevetem magam, hogy megpróbáljuk megmenteni az emberiséget…

"Üdvözlöm! Érdeklődni szeretnék, mi a teendő, ha a négysajtos-ruccolás pizzánkról a ruccolát felejtették el, a lazacos rainbow pizzáról pedig a lazacot?"

Igazából a reakció volt aranyos.

"Atyaúristen!"

Ez olyan szívből jött.

(Ja, meg megígérték, hogy legközelebb ezeket a dolgokat már ingyen kapjuk a pizzára, de ez már lényegtelen.)

Mert míg Misi már kezd kisfiúsodni, Marci még igazi (drága) öregemberes apróság.

Miska meg persze végig jó fiút játszott, vagy inkább nagyfiút, ő volt a megfontolt, komoly srác a társaságban, míg a kis taknyos babásan nyüszögött össze-vissza. Aztán persze ahogy távoztak, rögtön visszaváltozott kisbabává, és rákezdett tiszta erőből a bömbölésre, hogy az anyukája csitítgathassa...

Tichuval kezdtünk, ezzel mechanikájában a „mocsár találkozik a snapszerral, megbolondítva egy kevés póker-, pikkdáma- és bridzsfűszerrel” jelzővel leírható, szórakoztató és változatos játékkal (a valóság közelebb áll, ha nem is pontosan, ahhoz, hogy ezek mind a Tichu – illetve elődje(i) – bőréből bújtak ki). 1000 pontig játszunk, és egy menetben általában -100 és +200 közötti pontszámot nyerhet egy-egy páros (extrém esetben -200-at vagy +400-at is), ehhez képest rekordhosszan, két és fél órán, 18 fordulón keresztül játszottunk, de úgy, hogy csapataink a 12. körben 500:500-ra álltak, rég vettem részt ilyen kiegyensúlyozott partiban.

Jöhetett az idei második félév külföldön legnépszerűbb újdonsága, a Dominion (Donald X. Vaccarino, 2-4 játékos). Jó játék, de hogy mennyire jó, azt még nem tudom megmondani, az viszont egyértelmű, hogy a mechanizmusa ötletes, inventív (használhatjuk az „eredeti” szót is), az újrajátszhatósága pedig rendkívül nagy. Van ugyanis 25 féle akciókártya, mindegyikből 10-10 db, és ezekből egy játékban csak tíz típust használunk (könnyed fejszámolással kijön, hogy a 25 típusból tízet több mint hárommillióféleképpen kiválaszthatunk). Az 500 (!) kártyalapból így 350-et használunk a játék során; az akciókártyákon kívül háromféle értékű pontkártyát és háromféle értékű pénzkártyát használunk.

A játék kezdetén tehát van előttünk, középen az asztalon(képpel felfelé) három pénzpakli, három pontkártya-pakli és tíz akciókártya-pakli; ezekkel fogunk szórakozni. Minden játékos kap 7 egypénzes és 3 pontlapot, majd összekeveri ezeket, és húz belőlük magának ötöt, a maradékból maga elé rakva saját húzópaklit formál. A soron következő játékos a kezében tartott lapokkal végrehajthat egy akciót (az első két körben még nincs akciókártyánk, úgyhogy ez elmarad), illetve vásárolhat egyet (minden kártya a rajta feltüntetett pénzmennyiségbe kerül). Amit esetleg begyűjtött az akció vagy a vásárlás révén, azt lerakja a saját dobópaklijába, ahogy a köre végén a kezében maradt lapokat is, hogy a húzópaklijából aztán rögtön felvegyen 5 újabb lapot. Ha a húzópakli elfogyott, a dobópaklit megkeveri, és újabb húzópaklit hoz létre belőle, amely így a begyűjtött kártyákkal egyre több és több lapból áll, benne pont-, pénz- és akciókártyákkal.

Az akciókártyák egyébként ezekhez az alapműveletekhez kapcsolódnak: az egyik lehetővé teszi, hogy a vásárlás előtt felvegyek még 2-4 lapot (jó eséllyel több pénz, nagyobb vásárlás), a másik hogy végrehajtsak még 1-2 akciót, a harmadik ad aranyat, a negyedik elvesz valamit a többiektől, az ötödik amellett, hogy nekem jót hoz, a többieknek is megengedi, hogy felvegyenek egy hatodik (, hetedik…) lapot a kezükbe stb. És ennyi: ha elfogy három a 16 pakliból, vagy megvettük az utolsó nagy értékű pontkártyát is, akkor vége; az nyer, aki a legtöbb pontot szedte össze.

Ötletes játék, (valószínűleg pár parti után) igen rendesen lehet benne kombinálni, hogy mikor milyen kártyáink arányát növeljük, és hogyan szedjünk végül össze minél több pontot persze a begyűjtött kártyák segítségével, hogyan időzítsük az akció-, majd pontszerző lapok beszerzését. Talán a legnagyobb hátulütője, hogy egyelőre szükség van hozzá némi (minimális) nyelvtudásra, mert az akciókártyák tudásának jelzésére nem dolgoztak ki valami Bang-féle nemzetközi jelrendszert, hanem mindegyiken szövegesen szerepel, hogy mit tehetünk vele. Szóval jöhet egy magyar kiadás; addig azért fogok még játszani vele.

Zárásként egy végtelenül könnyed kártyajáték, amely ennek ellenére a legnagyobb adrenalinszint-növelő, hiszen a Csótánypókerben (Jacques Zeimet, 2-6 játékos) blöffölni kell, márpedig az nekem nem szokott menni. Mondjuk most ment. Színes állatos kártyák, 8-8 lap mind a 8 féle állatról. Egyenlően kiosztjuk a játékosok között. Megfogom az egyik lapomat, és képpel lefelé átnyújtom valakinek, és azt mondom, „ez egy béka”. Ő ezt vagy elhiszi, vagy nem (ez esetben ha igaza volt, én kapom meg a kártyát és teszem le magam elé felfordítva, ha nem volt igaza, akkor pedig ő), vagy megnézi véleményalkotás nélkül, és továbbnyújtja valakinek, vagy megerősítve, hogy ez egy béka: „hát ez tényleg béka” (miközben poloska), vagy valami mást mondva: „áh, dehogy, hisz ez egy pók”. Aztán legkésőbb az utolsó játékos kénytelen véleményt mondani…(Igen, ebben a játékban kellemes állatok gyülekeznek, ha valaki nem jött volna rá a címből; persze szórakoztató grafikával.)

Nem gondoltam volna, de egy ilyen játékban is van stratégia: ha például nem játszom ki az „erős színeimet”, vagyis azokat az állatokat, amelyekből sok van nálam, a lerakott lapok alapján néha logikai úton is kitalálhatom, ha valaki blöfföl, a játék vége felé egyre inkább. Ja, akkor van vége, ha valaki már nem tud lapot kijátszani, pedig kellene neki, vagy ha valaki összegyűjtött négy állatot egy fajtából. Kedves kis játék, de hát én nem bírom a pókerarccal hazudozás feszültségét.

Bori immár negyedik, egyben első közel végignézhetetlen klipje, de azért jó. (Ez az album harmadik dala, Misi erre szokott elaludni.)

Akinek van kedve hozzá, jó olvasást!, és minden konstruktív kritikát szívesen fogadok/dunk.

Át a Ferenciek terére; nagy csirke teriyaki a Subwayben, csak hogy bírjam majd az esti programot, majd séta a Váci utcában. Hallgatgatom a Vörösmarty téren a hangulatos nemtomhogyhívják hangszer zenéjét (ez az, ami úgy néz ki, mintha két horpadt lavórt egymásnak fordítanánk, és különböző helyeken megütve különböző hangot adna), különösen szép mol-hangzással játszik a srác rajta, én meg a felszabadult ráérős sétáló szerepében vonzom a nőket: odafelé megkérdezik, hol a Bécsi utca, majd egy másik, hogy van-e cigim, a harmadik, hogy mennyi az idő, majd visszasétálva újra megtalál a bécsi utcás csaj, mielőtt ráébredne, hogy tőlem már kérdezte, eztán olasz nőci érdeklődik, hogy merre van a metró, én vagyok a vidáman battyogó információs pult.

A pult ezután átsétál az Erzsébet-hídon, áll a Duna szelében, nézi a kivilágított várat és Lánchidat, még mindig ráér, úgyhogy bandukol egy keveset a Tabánban, mielőtt megérkezne a Tabán terasz nevű helyre a vezetői borozásra. Elsők között érkezik, hamarosan a főfőnök is ott ül mellette, úgyhogy kezdődhet a sonka/sajt-falatokkal körített borozás (minden bort jó hőmérsékleten szervíroznak, külön öröm). A Pannonhalmi Rajnai Rizling finom választás, a 2006-os és 2007-es évjárat is, különösen tíz perc pihentetés-szellőztetés után. A Loliense nevű 2006-os cuvée a Konyári pincészettől sauvignon blanc, chardonnay és olaszrizling gyömölcsösebb, nőiesebb keveréke. Szőke Mátyás 2007es Irsai Olivérje gyümölcsillatú, könnyed üdítő ezekhez képest. Közben már gördülnek le a vörösborkortyok is: a Gere Attila-féle 2004-es Cabernet Sauvignon Barique-ban nemigen lehet csalódni, de utána külön jól esik Ebner markánsabb, gyümölcsös, kerek, a fa ízét is átadó 3-as hordó cuvée-je (cabernet sauvignon és merlot keveréke) 2005-ből. Éjfél után a társaság nagyobbik fele továbbindul egy második helyszínre, csak a gyermekes szülők nem tartanak velük, vagyis én is elindulok hazafelé.

S hogy eközben Tibi mit csinált? Hazament, elvitte Zsuzsit, de nem a moziba – ez a program ugrott –, hanem a kórházba, ahol reggelre megszületett Misi legújabb kis barátja, Szijártó Márton.

A Planet Steam dobozáról például kiderült, hogy egyszerűen megalomán; ha a társasjáték tábláját nem háromrét, hanem Ticket to Ride-módra hatrét hajtották volna, sokkal kisebb helyen elférne. A túlméretezett dobozú Keltis után az új Knizia-játékok viszont kifejezetten kevés helyet foglalnak (a Keltis dobozába beférne pluszban még mind a négy, amit láttam): a Sushizock im Gockelwok Kac kac kukacosan apró, a Looting London/Tatort Themse és a Die Fürsten von Florence meglepően nem nagyobb egy kis lapos kártyajáték-doboznál, és a Money is csak annyival nagyobb, amennyivel a két vaskos paklinyi, jó minőségű kártya, amely benne található, méretesebb. Kártyajáték-méret szempontjából persze az idei kisebb fesztiválfavorit Dominion lenyűgöző: a Kosmos (lásd Catan) méretű dobozt kinyitva gyakorlatilag két „polcnyi” kártyával szembesülünk afféle cédétartó-jellegű elhelyezésben, semmi mással: ez egy olyan kártyajáték, amelynek a sok száz kártyája tényleg csaknem ekkora dobozt igényel. (lásd itt)

No szóval, komolyabb válogatás nélkül leültem az egyik asztalhoz, ahol éppen kezdődött egy parti, konkrétan a Royal Palace, Xavier Georges 2-4 személyes társasa (korábban Versailles és egyéb címeken is futott; némileg a téma is változott az eredeti hírekhez képest). Van némi áthallás itt a Louis XIV-ból, de szerencsére alapvetően mégis teljesen más játékról van szó. 3×3 lapot lerakunk, ezek a palota különböző helyiségei – konkrétan 4 terem, 1 folyosó, 1 hátsó kijáratféle, egy lépcsőház, egy kastélykapu és egy „kapu előtti”, „kapun kívüli” terület. Ahány figuránk az utóbbin van, annyit hozhatunk minden körben játékba a kapunál; ahányan a lépcsőházban állnak, annyi lépést tehetünk ezen a 3×3-as területen figuráinkkal. Egy teremben „szerencsekártyát”, avagy akciókártyát kapunk, kettőben különböző pecséteket, egyben pedig pénzt. Pecsétekkel és pénzzel tudjuk megszerezni a kastélyparkban álldogáló nemeseket (négyszögletes lapkákon figurák, nem tudom, ki a grafikus, de ez Menzel-féle stílus és igényesség), akik ahogy fogyatkoznak, egyre hozzáférhetőbbek is lesznek: ahány üres hely van ugyanis mellettük, annyival kevesebb aranyba kerülnek (miközben minél többe kerülnek, rendszerint annyival több pontot is érnek a játék végén).

A park szélső soraiból begyűjtött nemesek helyére letesszük a figuráinkat (mókás színes Mozart-sziluettek); egy-egy sor többségéért külön győzelmi pontok járnak. A palotában is járnak a többségért előnyök (általában főként az, hogy ha többségben vagyunk egy lapon, oda lerakhatunk még figurát), mégsem igazán többségért járó küzdelemről szól a játék, hiszen általában ahova mentünk, azt fel is használjuk, azaz ezeket a figurákat levesszük a palotából, vagyis az aktuálisan következő játékos a legtöbb helyen könnyen többségbe kerül. Összességében a benyomásom annyi, hogy ez má’ megint egy minőségi, de nem elképesztőn kiemelkedő Hans im Glück játék (annyit tesztelik és pofozgatják játékaikat, hogy nem minőségit nem is igazán tudnak kiadni, ellenben néha így talán pont azok igazi élét is tompítják), a post-Carcassonne-érájuk (lásd még pl. Oregon, Taluva, Vikings, Hanging Gardens) jellegzetes elemeivel (egyszínű fafigurák fel-le pakolászása, négyszögletes lapocskák); teljesen korrekt (és kiegyensúlyozott: 52-49-49-40 ponttal zártunk), csak nem több annál.

Valamivel izgalmasabb Dean Conrad és John Streets 2-4 fős játéka, az Ice Flow, sőt egészen korrekt verseny, tulajdonképpen absztrakt stratégiai-taktikai versenyjáték, amely azonban látványával és témájával abszolút feledteti absztrakt voltát: hangulatos sarkvidéki kirándulásra invitál, amelynek során Alaszkából próbálunk átjutni Szibériába (hogy miért nem fordítva...) három-három figurával.

Amikor a játékoson a sor, először egy „saját” vagy üres jégtáblát mozgat (forgat, folyásiránynak megfelelően eltol vagy új táblát hoz játékba, ráhelyezve a laphúzás által kisorsolt ojjektumokat). Aztán pedig valamelyik figurájával akciózik, ami többnyire haladást jelent. Átúszhat két jégtábla között (ehhez erőre van szüksége: megeszik egy halat), vagy át is léphet egyikről a másikra (ha egyiknek sem a repedezett oldalán kell átmennie, akkor még kötél sem kell hozzá; ellenkező esetben egy vagy két kötél szükségeltetik). No meg ha akar, a kötele felhasználásával horgászhat is (a kötelet becseréli két halra). Néhol jegesmedvével találkozhat; ezt egy hal felhasználásával elzavarhatja, jó esetben egy olyan jégtáblára, amelyen más áll, akinek ilyenkor védekeznie kell (ha nem tud, kimenti egy mentőhelikopter, és visszaviszi Ámerikába). Kár, hogy utóbbi tényezőt kevéssé használtuk ki: első játékunkban meglehetősen kedvesek voltunk egymáshoz. A végeredmény az lett, hogy a kezdőjátékos nyert, de az utána következő játékos is éppen be tudta volna fejezni, és az az után következő (vagyis én) szintén, más szóval négyből hárman ugyanannyi lépéssel tudtuk volna figuráinkat mind célba juttatni. Kedves, izgalmas játék, tetszett.

Ha nem tökéltem volna el, hogy kilenckor lelépek, talán szokásosan harmadik játékot is játszhattam volna, de ha rajtam múlik, nem hagyom ki fiam fürdetését… Szóval leléptem. Így is jó volt, hogy játszhattam egy kicsit.

Mi újság a Futrinka utcában?

Mazsola

Frakk, a macskák réme

Kukori és Kotkoda

Tévémaci (! ő találta ki)

Dramaturg:

Mirr-Murr

Mekk mester

Mikrobi

A legkisebb ugrifüles

Kockásfülű nyúl

Pom Pom meséi

A nagy ho-ho-ho horgász

Vuk

Vízipók-csodapók

Magyar népmesék

Könyvek:

Szeleburdi család

Hajónapló (Szeleburdi vakáció)

Labdarózsa; Labdarózsa lámpája

(+ képeskönyvek saját és dramaturgként jegyzett mesékhez)

Fordítás:

Babar-könyvek

Rumcájsz-rajzfilmek

Kedves Bálint Ágnes, köszönöm, hogy ezekkel a csodákkal színesítetted gyermekkoromat. Nyugodj békében.

És fordult már elő olyan is, hogy közben a mamám játszott is velem két Keltist,

De szerdán volt először, hogy valakik eleve Misizni ÉS társasozni jöttek. No meg meginni egy régen beígért italt...

A 2000-es sör akkor fogyott el, amikor tavaly januárban be is költöztünk a lakásba.

A fenti képeken látható 2001-es példányt pedig Misi egészségére kellett elfogyasztani, méghozzá azok társaságában, akiknek ezt akkor megígértem, amikor Misi még kósza buja ábránd volt még csupán. Nebularral és risingsunnal.

Meg persze Sacival.

Szokásosan a Chimay Blue különleges, hétéves változatát tarthattuk kezünkben és guríthattuk le torkunkon: a szokásosnál testesebb, krémesebb, kevésbé szénsavas apátsági sör már-már tényleg nemes bor hatását kelti. Előkelő csemege, Misihez ilyen és ennél nem kevesebb dukál.

Aztán, miután a szokásos további szertartásos imádat lezajlott,

előkerültek a játékok. A Samurai hármasban külön élmény (Misi evett közben), ráadásul a játékkal másodszor játszó nebular ezt sikeresen meg is nyerte.

Ezután következett a Keltis (lásd fent), négyesben, amelyben risingsun taktika helyett túl sokat bízott a szerencsére, amely el is pártolt tőle: én még embert nem láttam Keltisen ennyire bedurculni. Megfürdettem Misit, közben, hivatkozva sörös jókedvünkre, a fijúk kezébe nyomtam a Csupa csupasz tyúkeszű című, ovisoknak szóló gyermekjáték dobozát, ismerkedjenek meg a szabályokkal. Naggyon élvezték a játékot.

Utána pedig gyorsan lenyomtunk egy Ticket to Ride: Europe-ot, amelynek végén boldogan osztoztak az örömömben.

Kellemes este volt, sok ilyet, még!

2002. január végén vettem 2000 MHz-es Athlonomat hasonló áron (akkor ez már csak két fizetést jelentett), 60 GB-os vinyóval, ami akkor bazi nagynak érződött (sosem lesz tele! - tele lett). Jól elvoltam vele, bár sokat bénáztunk; '97 óta tudom, hogy nem igazán vagyunk jóban mi, a számítógépek meg én. A gépem tavaly egyszer megfázott, vírusos fertőzés volt, szerencsére rendbejött és az emlékezete sem veszett el; azóta külön védem - és mentegetem le róla az anyagokat bőszen, mert kevés a hely. Idén már abszolút munkaeszköz lett, különösen amióta jól működik rajta a net. Vagyis amíg működött: bár idővel kissé lassították a programok, és az utóbbi hetekben egy-kétszer lefagyott, néhány órás pluszmunkát okozva, azért még így is meglepett, hogy tegnap este, hat és háromnegyed éves korában minden szenvedés nélkül megadta magát: se kép, se hang, mintha áram alatt sem lenne (pedig sajnos áram alatt volt, az alaplap működött is): második gépem is elhalálozott.

Rajta félkész munkákkal és számos fontos anyaggal - ezeket a jövő héten ki tudom menteni majd, addig pedig kényszerpihenőt veszek: ennyit a hétvégi és jövő hét eleji, egyébként elképesztően sürgős munkákról. No sebaj, legalább a családdal lehetek.

(A filmről egyébként sajnos süt, hogy - tényleg - három tévéepizódot ragasztottak egymás után, tévérajzfilm-sorozatnak teljesen jó, de ez nem mozifilm.)

Egyetlen apró gond van: az utolsó, a többihez képest már-már tingli-tangli szám közben elkezd ébredezni... És miközben engem megnyugtat a dal, a záró szóra, amely nem más, mint hogy "elaludtál", Miska újra tökéletesen ébren van...

_{(update: ma este három vendég előtt mutatta be ugyanezt...)}

Legalább most már mindenki láthatja a szép szemeit is.

Közben meg érdekes, szokatlan felfedezéseket teszek, például hogy valamiért kifejezetten szeretem a menyasszonyokat (félreértés ne essék, nem szerelemről beszélek, nem is azt írtam, hogy kívánom, na). Az érdekes az volt az őszi esküvőkben, hogy bár mindkét helyen elsősorban a srácot ismertem, a lányokkal együtt örültem örömüknek, rendszeresen aggódtam értük, ha azt láttam, hogy gond van, és folyamatosan legszívesebben segítettem volna nekik: valahogy most ősszel igazán, tényleg átéreztem, hogy ők a főszereplők, és nagyon szorítottam nekik, hogy ezen a kulcsfontosságú napjukon igazán jól érezzék magukat.

A babadömping meg egy másik történet. Az év elején, amikor látszott, augusztus-szeptember-októberben mennyi kölyök várható, kifejezetten azt gondoltam, ennek a november végi és decemberi dermesztő hideg volt az oka (merthogy ilyenkor az emberek vágynak némi forró ölelésre), de azóta folyamatosan derültek ki az újabb és újabb terhességek - novemberre, decemberre, januárra is már több babára számítanak az ismerősök körében. Csak így tovább, gondoltam, és igen: szeptember ezen a téren is újabb híreket hozott, két újabb ismerős vár babát.

Csak így tovább, gondolom én továbbra is. Úgyhogy aki még nem iratkozott fel a listára, mindent bele!