Már vagy egy hónapja készültem rá. Többször is úgy tűnt, megvan az időpont, aztán megint lemondták. Már le is mondtam róla, és szerveztünk mást helyette.
Hétfőn este hétkor azonban csörgött a mobilom. Hollywoodból hívtak. Tudják, hogy igazán későn szólnak, de valami program elmaradt, úgyhogy most, másfél óra múlva lenne ideje rám. Hajlandó lennék magyar idő szerint fél kilenckor megcsinálni az interjút? A vér kiszaladt a fejemből, de igent mondtam. Aztán amikor a telefont letettem, lassan kimentem a konyhába, és megittam egy görög kávét (na jó, szóval egy kávét és egy ouzót).
Ejha. Mindjárt csevegek az egyik kedvenc amerikai filmzeneszerzőmmel, Danny Elfmannel (Batman, Men in Black, Karácsonyi lidércnyomás stb.), akit idén két filmkritikában is megemlítettem (Charlie és a csokigyár: „...a végre ismét igazán elemében lévő Danny Elfman zeneszerző...”, A halott menyasszony: „Danny Elfman muzsikája most is kiváló”) és van egyetlen órám arra, hogy kitaláljam és összeírjam a kérdéseket! Visszaültem a gép elé, kisebb önkívületi állapotban próbáltam összeszedni magam, és lassan gyorsuló tempóban írogatni kezdtem. Mire visszahívtak, már két oldalnyi kérdés állt a rendelkezésemre, bár átlátni nem tudtam őket.
Ugyanazzal az úriemberrel beszéltem, mint az imént. Megkérdezte, készen állok-e, jelezte, hogy húsz percem lesz, majd mondta, hogy kapcsolja. Próbáld összeszedni magad, gondoltam magamban, miközben próbáltam átfutni a kérdéseket. Éppen Tim Burton nevénél járt a szemem, amikor valaki beleszólt a telefonba: „Laszlo?”. Erre csípőből amúgy freudosan kinyögtem a legnagyobb baromságot, amit csak lehetett: „Mr. Burton?…ööö I mean…” Szerencsére legfeljebb csak az interjú szervezőjénél sikerült égnem egy picit, aki jelezte, hogy most már tudja kapcsolni Danny Elfmant…
Fel voltam készülve a legrosszabbra, kétszavas válaszokra, végtére is rockzenészként kezdte és sokáig az is maradt a filmzeneszerzés mellett is, és hát a brit származású, végtelenül udvarias Harry Gregson-Williams sem volt valami bőbeszédű. Ám Elfman az első, bevezetőnek szánt kérdésemre közel tíz percen át válaszolt, aztán a másodikra is. Kezdtem megijedni, hogy nem fog beleférni az időbe a sok kérdés, amit összeírtam, és főleg a cikk apropójául szolgáló 2005-ös filmek nem jönnek szóba, ezért azokkal kapcsolatban felvetettem egy rövid témát: sajnálom, hogy sok vacakkal ellentétben ezeket nem jelölték Golden Globe-ra. Erre bőségesen kifejtette a véleményét a díjátadókról, és mire befejezte, a másik úriember beleszólt a telefonba, hogy most már tegyem fel az utolsó kérdésemet. Te jó ég – gondoltam, és elképesztő igyekezettel próbáltam egy globális, három kérdést egyesítő témát előhozni. Erre is részletes választ adott – nagyon kedves volt, és Gregson-Williamsszel ellentétben ezúttal kifejezetten úgy éreztem, tényleg szívesen cseveg velem, és tényleg jól érzi magát a beszélgetés során –, majd amikor elhallgatott, szépen megköszöntem az interjút. A másik úriember azonban éppen mással foglalkozhatott, mert nem szólt bele, így Elfman is tovább vitte a szót, aztán én is kérdeztem még egyet, és így lett végül a húszpercesre tervezett interjúból több mint fél óra, amit egy csöppet sem bántam. Ami pedig Elfman bőbeszédűségét illeti – soha rosszabb interjúalanyt!