Tematikus este, nem szánt szándékkal: ezúttal csupa olyan játékhoz jutottam hozzá, amelyeket csak és kizárólag kártyával játszunk. Nem mintha baj lett volna.

Tichuval kezdtünk, ezzel mechanikájában a „mocsár találkozik a snapszerral, megbolondítva egy kevés póker-, pikkdáma- és bridzsfűszerrel” jelzővel leírható, szórakoztató és változatos játékkal (a valóság közelebb áll, ha nem is pontosan, ahhoz, hogy ezek mind a Tichu – illetve elődje(i) – bőréből bújtak ki). 1000 pontig játszunk, és egy menetben általában -100 és +200 közötti pontszámot nyerhet egy-egy páros (extrém esetben -200-at vagy +400-at is), ehhez képest rekordhosszan, két és fél órán, 18 fordulón keresztül játszottunk, de úgy, hogy csapataink a 12. körben 500:500-ra álltak, rég vettem részt ilyen kiegyensúlyozott partiban.

Jöhetett az idei második félév külföldön legnépszerűbb újdonsága, a Dominion (Donald X. Vaccarino, 2-4 játékos). Jó játék, de hogy mennyire jó, azt még nem tudom megmondani, az viszont egyértelmű, hogy a mechanizmusa ötletes, inventív (használhatjuk az „eredeti” szót is), az újrajátszhatósága pedig rendkívül nagy. Van ugyanis 25 féle akciókártya, mindegyikből 10-10 db, és ezekből egy játékban csak tíz típust használunk (könnyed fejszámolással kijön, hogy a 25 típusból tízet több mint hárommillióféleképpen kiválaszthatunk). Az 500 (!) kártyalapból így 350-et használunk a játék során; az akciókártyákon kívül háromféle értékű pontkártyát és háromféle értékű pénzkártyát használunk.

A játék kezdetén tehát van előttünk, középen az asztalon(képpel felfelé) három pénzpakli, három pontkártya-pakli és tíz akciókártya-pakli; ezekkel fogunk szórakozni. Minden játékos kap 7 egypénzes és 3 pontlapot, majd összekeveri ezeket, és húz belőlük magának ötöt, a maradékból maga elé rakva saját húzópaklit formál. A soron következő játékos a kezében tartott lapokkal végrehajthat egy akciót (az első két körben még nincs akciókártyánk, úgyhogy ez elmarad), illetve vásárolhat egyet (minden kártya a rajta feltüntetett pénzmennyiségbe kerül). Amit esetleg begyűjtött az akció vagy a vásárlás révén, azt lerakja a saját dobópaklijába, ahogy a köre végén a kezében maradt lapokat is, hogy a húzópaklijából aztán rögtön felvegyen 5 újabb lapot. Ha a húzópakli elfogyott, a dobópaklit megkeveri, és újabb húzópaklit hoz létre belőle, amely így a begyűjtött kártyákkal egyre több és több lapból áll, benne pont-, pénz- és akciókártyákkal.

Az akciókártyák egyébként ezekhez az alapműveletekhez kapcsolódnak: az egyik lehetővé teszi, hogy a vásárlás előtt felvegyek még 2-4 lapot (jó eséllyel több pénz, nagyobb vásárlás), a másik hogy végrehajtsak még 1-2 akciót, a harmadik ad aranyat, a negyedik elvesz valamit a többiektől, az ötödik amellett, hogy nekem jót hoz, a többieknek is megengedi, hogy felvegyenek egy hatodik (, hetedik…) lapot a kezükbe stb. És ennyi: ha elfogy három a 16 pakliból, vagy megvettük az utolsó nagy értékű pontkártyát is, akkor vége; az nyer, aki a legtöbb pontot szedte össze.

Ötletes játék, (valószínűleg pár parti után) igen rendesen lehet benne kombinálni, hogy mikor milyen kártyáink arányát növeljük, és hogyan szedjünk végül össze minél több pontot persze a begyűjtött kártyák segítségével, hogyan időzítsük az akció-, majd pontszerző lapok beszerzését. Talán a legnagyobb hátulütője, hogy egyelőre szükség van hozzá némi (minimális) nyelvtudásra, mert az akciókártyák tudásának jelzésére nem dolgoztak ki valami Bang-féle nemzetközi jelrendszert, hanem mindegyiken szövegesen szerepel, hogy mit tehetünk vele. Szóval jöhet egy magyar kiadás; addig azért fogok még játszani vele.

Zárásként egy végtelenül könnyed kártyajáték, amely ennek ellenére a legnagyobb adrenalinszint-növelő, hiszen a Csótánypókerben (Jacques Zeimet, 2-6 játékos) blöffölni kell, márpedig az nekem nem szokott menni. Mondjuk most ment. Színes állatos kártyák, 8-8 lap mind a 8 féle állatról. Egyenlően kiosztjuk a játékosok között. Megfogom az egyik lapomat, és képpel lefelé átnyújtom valakinek, és azt mondom, „ez egy béka”. Ő ezt vagy elhiszi, vagy nem (ez esetben ha igaza volt, én kapom meg a kártyát és teszem le magam elé felfordítva, ha nem volt igaza, akkor pedig ő), vagy megnézi véleményalkotás nélkül, és továbbnyújtja valakinek, vagy megerősítve, hogy ez egy béka: „hát ez tényleg béka” (miközben poloska), vagy valami mást mondva: „áh, dehogy, hisz ez egy pók”. Aztán legkésőbb az utolsó játékos kénytelen véleményt mondani…(Igen, ebben a játékban kellemes állatok gyülekeznek, ha valaki nem jött volna rá a címből; persze szórakoztató grafikával.)

Nem gondoltam volna, de egy ilyen játékban is van stratégia: ha például nem játszom ki az „erős színeimet”, vagyis azokat az állatokat, amelyekből sok van nálam, a lerakott lapok alapján néha logikai úton is kitalálhatom, ha valaki blöfföl, a játék vége felé egyre inkább. Ja, akkor van vége, ha valaki már nem tud lapot kijátszani, pedig kellene neki, vagy ha valaki összegyűjtött négy állatot egy fajtából. Kedves kis játék, de hát én nem bírom a pókerarccal hazudozás feszültségét.