Bár az időm nem engedné, kellett már egy kis csakazértis kiszabadulás, illetve beszabadulás, a játékboltba, ahol a társasklub szerdánként (illetve, most már péntekenként is) működni szokott. A változás pár kihagyott hónap után szembeszökő: háromszoros boltméret (gyanítom, Magyarország legnagyobb területű társasjáték-boltja) és felpezsdült társasos élet – a sokkal több asztalon sem jut hely már a végén; egyszerre negyvenen tudnak játszani és játszanak is. Ráadásul most, a nagy esseni játékvásár után, amelynek újdonságairól szeptember-októberben szemezgettem, helyszínre hoztak pár tucat érdekesebb újdonságot, amelyeket ki is lehet próbálni, meg is lehet nézegetni. Ezt is tettem, mielőtt leültem volna egy asztalhoz kipróbálni valamelyik esseni újdonságot.

A Planet Steam dobozáról például kiderült, hogy egyszerűen megalomán; ha a társasjáték tábláját nem háromrét, hanem Ticket to Ride-módra hatrét hajtották volna, sokkal kisebb helyen elférne. A túlméretezett dobozú Keltis után az új Knizia-játékok viszont kifejezetten kevés helyet foglalnak (a Keltis dobozába beférne pluszban még mind a négy, amit láttam): a Sushizock im Gockelwok Kac kac kukacosan apró, a Looting London/Tatort Themse és a Die Fürsten von Florence meglepően nem nagyobb egy kis lapos kártyajáték-doboznál, és a Money is csak annyival nagyobb, amennyivel a két vaskos paklinyi, jó minőségű kártya, amely benne található, méretesebb. Kártyajáték-méret szempontjából persze az idei kisebb fesztiválfavorit Dominion lenyűgöző: a Kosmos (lásd Catan) méretű dobozt kinyitva gyakorlatilag két „polcnyi” kártyával szembesülünk afféle cédétartó-jellegű elhelyezésben, semmi mással: ez egy olyan kártyajáték, amelynek a sok száz kártyája tényleg csaknem ekkora dobozt igényel. (lásd itt)

No szóval, komolyabb válogatás nélkül leültem az egyik asztalhoz, ahol éppen kezdődött egy parti, konkrétan a Royal Palace, Xavier Georges 2-4 személyes társasa (korábban Versailles és egyéb címeken is futott; némileg a téma is változott az eredeti hírekhez képest). Van némi áthallás itt a Louis XIV-ból, de szerencsére alapvetően mégis teljesen más játékról van szó. 3×3 lapot lerakunk, ezek a palota különböző helyiségei – konkrétan 4 terem, 1 folyosó, 1 hátsó kijáratféle, egy lépcsőház, egy kastélykapu és egy „kapu előtti”, „kapun kívüli” terület. Ahány figuránk az utóbbin van, annyit hozhatunk minden körben játékba a kapunál; ahányan a lépcsőházban állnak, annyi lépést tehetünk ezen a 3×3-as területen figuráinkkal. Egy teremben „szerencsekártyát”, avagy akciókártyát kapunk, kettőben különböző pecséteket, egyben pedig pénzt. Pecsétekkel és pénzzel tudjuk megszerezni a kastélyparkban álldogáló nemeseket (négyszögletes lapkákon figurák, nem tudom, ki a grafikus, de ez Menzel-féle stílus és igényesség), akik ahogy fogyatkoznak, egyre hozzáférhetőbbek is lesznek: ahány üres hely van ugyanis mellettük, annyival kevesebb aranyba kerülnek (miközben minél többe kerülnek, rendszerint annyival több pontot is érnek a játék végén).

A park szélső soraiból begyűjtött nemesek helyére letesszük a figuráinkat (mókás színes Mozart-sziluettek); egy-egy sor többségéért külön győzelmi pontok járnak. A palotában is járnak a többségért előnyök (általában főként az, hogy ha többségben vagyunk egy lapon, oda lerakhatunk még figurát), mégsem igazán többségért járó küzdelemről szól a játék, hiszen általában ahova mentünk, azt fel is használjuk, azaz ezeket a figurákat levesszük a palotából, vagyis az aktuálisan következő játékos a legtöbb helyen könnyen többségbe kerül. Összességében a benyomásom annyi, hogy ez má’ megint egy minőségi, de nem elképesztőn kiemelkedő Hans im Glück játék (annyit tesztelik és pofozgatják játékaikat, hogy nem minőségit nem is igazán tudnak kiadni, ellenben néha így talán pont azok igazi élét is tompítják), a post-Carcassonne-érájuk (lásd még pl. Oregon, Taluva, Vikings, Hanging Gardens) jellegzetes elemeivel (egyszínű fafigurák fel-le pakolászása, négyszögletes lapocskák); teljesen korrekt (és kiegyensúlyozott: 52-49-49-40 ponttal zártunk), csak nem több annál.

Valamivel izgalmasabb Dean Conrad és John Streets 2-4 fős játéka, az Ice Flow, sőt egészen korrekt verseny, tulajdonképpen absztrakt stratégiai-taktikai versenyjáték, amely azonban látványával és témájával abszolút feledteti absztrakt voltát: hangulatos sarkvidéki kirándulásra invitál, amelynek során Alaszkából próbálunk átjutni Szibériába (hogy miért nem fordítva...) három-három figurával.

Amikor a játékoson a sor, először egy „saját” vagy üres jégtáblát mozgat (forgat, folyásiránynak megfelelően eltol vagy új táblát hoz játékba, ráhelyezve a laphúzás által kisorsolt ojjektumokat). Aztán pedig valamelyik figurájával akciózik, ami többnyire haladást jelent. Átúszhat két jégtábla között (ehhez erőre van szüksége: megeszik egy halat), vagy át is léphet egyikről a másikra (ha egyiknek sem a repedezett oldalán kell átmennie, akkor még kötél sem kell hozzá; ellenkező esetben egy vagy két kötél szükségeltetik). No meg ha akar, a kötele felhasználásával horgászhat is (a kötelet becseréli két halra). Néhol jegesmedvével találkozhat; ezt egy hal felhasználásával elzavarhatja, jó esetben egy olyan jégtáblára, amelyen más áll, akinek ilyenkor védekeznie kell (ha nem tud, kimenti egy mentőhelikopter, és visszaviszi Ámerikába). Kár, hogy utóbbi tényezőt kevéssé használtuk ki: első játékunkban meglehetősen kedvesek voltunk egymáshoz. A végeredmény az lett, hogy a kezdőjátékos nyert, de az utána következő játékos is éppen be tudta volna fejezni, és az az után következő (vagyis én) szintén, más szóval négyből hárman ugyanannyi lépéssel tudtuk volna figuráinkat mind célba juttatni. Kedves, izgalmas játék, tetszett.

Ha nem tökéltem volna el, hogy kilenckor lelépek, talán szokásosan harmadik játékot is játszhattam volna, de ha rajtam múlik, nem hagyom ki fiam fürdetését… Szóval leléptem. Így is jó volt, hogy játszhattam egy kicsit.