1997 augusztusában, 20 éves korában Lacxox megvette élete első (saját) számítógépét. Pentium 166 MHz-es MMX volt 2 gigás winchesterrel (ennyi most a pendrive-omra is ráfér), került monitorostul (szigorúan 14 colos) és mindenestül 220 ezer forintba, akkor nagyjából héthavi mozis fizetésembe. Négy év után, 2001 őszén egyre nehezebben tudtam életet lehelni bele, és lassan kipurcant.

2002. január végén vettem 2000 MHz-es Athlonomat hasonló áron (akkor ez már csak két fizetést jelentett), 60 GB-os vinyóval, ami akkor bazi nagynak érződött (sosem lesz tele! - tele lett). Jól elvoltam vele, bár sokat bénáztunk; '97 óta tudom, hogy nem igazán vagyunk jóban mi, a számítógépek meg én. A gépem tavaly egyszer megfázott, vírusos fertőzés volt, szerencsére rendbejött és az emlékezete sem veszett el; azóta külön védem - és mentegetem le róla az anyagokat bőszen, mert kevés a hely. Idén már abszolút munkaeszköz lett, különösen amióta jól működik rajta a net. Vagyis amíg működött: bár idővel kissé lassították a programok, és az utóbbi hetekben egy-kétszer lefagyott, néhány órás pluszmunkát okozva, azért még így is meglepett, hogy tegnap este, hat és háromnegyed éves korában minden szenvedés nélkül megadta magát: se kép, se hang, mintha áram alatt sem lenne (pedig sajnos áram alatt volt, az alaplap működött is): második gépem is elhalálozott.

Rajta félkész munkákkal és számos fontos anyaggal - ezeket a jövő héten ki tudom menteni majd, addig pedig kényszerpihenőt veszek: ennyit a hétvégi és jövő hét eleji, egyébként elképesztően sürgős munkákról. No sebaj, legalább a családdal lehetek.