Harmadik nap
Nyolc után, amikor már továbbaludni nem tudván kiugrom az ágyból (ha fáj is, már teljesen fel tudom emelni a bal karomat! Király!), persze minden legény és férj még békésen szundikál a kellemesen alkoholbűzös szobákban, úgyhogy egyedül sétálok ki a vízpartra az odakint hagyott, ezért cuppogósra ázott szandálomban. Nemrég állhatott el; az ég és a Balaton majdnem egyformán olajos szürkészöld, a fényérzékelős lámpák még reggel kilenckor is égnek. Az esőktől élénkzöld füvű part szinte embermentes, a madarak uralkodnak, ezért én teleobjektív híján hátha lesz belőle valami-fotókat készítek a kacsákról,

sirályokról

és a kettőről vegyesen.

Csendben, merengve, a harmóniát élvezve caplatok oda-vissza a nyugtató víz mellett, majd elhatározom, meg is fürdöm benne. A szürkületi pancsolással ellentétben most ezért visszasétálok a fürdőgatyóért is (még mindig mindenki durmol), és abban merülök bele a víz hűvösébe. Úszkálok egy keveset a kacsákkal és a reggel partközelbe merészkedő halakkal, és bátorságpróbaként lassan áthaladok a vízben álló kapukon trónoló sirályok között.

Van benne valami kellemesen félelmetes; vízből kilógó részem nem is nagyobb náluk, és ahogy lassan beúszom közéjük, a kapuktól alig pár méterre, mindegyikük feje felém fordul, méregetik, mekkora veszélyt jelenthetek, de úgy tűnik, egy lassan, nem is az ő irányukba haladó férfifejet nem találnak túlságosan rémisztőnek.
Mire dideregve visszaérek, már mindenki felébredt. Lángosozva-beszélgetve ismerem meg a hajnalig tartó tivornya mókás részleteit, mielőtt némi kávé legördítését követően mindent bepakolnánk a kocsikba. Fejünk fölött egy mókus ugrál, sajnos ő is túlságosan messze, de azért percekig követem szememmel és objektívemmel.

Végül – kis kitérőkkel – hazakocsikázunk.

Második nap
Mielőtt Pali felébresztene a rossz hírekkel, már felébredek az ablakunk alatt teljes sebességgel elzúgó vonat (rossz emlékeket felhozó) dübörgésére és dudálására; hát ez sem a legjobb hely egy Balaton-parti nyaraláshoz. A sebem szivárog, a karom rémítően sajog, a rossz hír pedig az, hogy sikerült beszélni a szállást üzemeltető és azt két éjszakára a legénybúcsúnak átadó, jó hetvenévesforma Takács Gabi nénivel, aki a korát meghazudtoló határozottsággal kirúgott minket. A vád a szokásos legénybúcsús viselkedés (pedig előre tudta, hogy itt az lesz), és minden egyéb apróság: egy összetört sörösüveg a kertben, egy eltört karfájú két évtizedes műanyag szék (Ádi a megérkezésekor tökjózanul beleült és hátradőlt, de a vetemedett műanyag már nem bírta), némi szemét és a „koszos csempeburkolatú padló”. Hiába jelezzük, hogy távoztunkkor úgyis összetakarítottunk volna mindent, nem hisz nekünk (még a konyhát is bezárta az éjjel, mert maguk így is túl sokat ittak, most már ne tudjanak többet inni). Ráadásul azt sem tudja, hogy végülis pontosan hányan aludtunk itt, mert voltak, akik éjszaka, a bezárt kerítésen átmászva távoztak, így legyünk szívesek kifizetni az összes helyre az egynapi szállást, plusz a költségeket (pl. „takaríttatás”). A helyzetre mindenki a maga vérmérséklete és idősekkel való viszonya szerint reagál (a néni szerencsére semmit nem mond Felhő kérdésére, talán nem is hallotta, hogy „de hát még soha nem tetszett legénybúcsún lenni?”…), aztán déltájt el is húzunk onnan, mindennki kínosan „Csókolom”-mal köszön, senki nem gondolná komolyan, hogy „Viszontlátásra”.
A szállás szervezője szerencsére talált helyet nekünk pár kilométerrel arrébb, Akarattyán, a vasutasüdülőben („Lokomotiv Hotels”), árnyas és csendes domboldalon, százszorta jobb, mint az előző. A tízfős társaság egyik része bográccsal indul a tűzrakóhely felé, a másikkal együtt kocsival megyünk lángosozni, majd közértbe. Egy kevés délutáni szunyóka után csatlakozom a többiekhez, és jó étvággyal bemarhapörköltözünk – a hat-hét kiló húsból órák óta főzött, omlós, vörösboros eledelnek csak a kétharmada fogy el, de így is mindenki kidől tőle. Amikor már össze tudunk szedni némi energiamorzsát, irány a vízpart, a közelgő szürkület miatt adja magát az ilyenkor kötelező giccsfotóhoz,

és jöhet a pancsolás a magyar tenger hűvösében (hurrá, itt legalább tudom mozgatni a tegnap óta kissé mozgásképtelen bal karomat is), szúnyogfelhőtől övezve, ki fürdőgatyóban, ki anélkül. A házikónkba visszatérve lezuhanyzom, és eldőlve ismét elszundítok egy keveset.
„Partiállat” jeligével aztán fel sem kelek másnap reggelig.