A Charlie és a csokigyárat sikerült megnéznem nővérem és feleségem társaságában is, és nekik is nagyon tetszett. Már előtte belemélyedtem egy kicsit a témába, de az újabb pozitív benyomások ösztönző erejétől hajtva otthon nézegettem egy kicsit a Karácsonyi lidércnyomás DVD-t (a filmet nem Tim Burton rendezte, talán akkor még félvén a bábtechnikai nehézségektől, de minden egyéb tekintetben ízig-vérig Burton-filmről van szó), amelyen most - jobb későn - sikerült észrevennem, hogy a kiadó elhelyezte Burton két korai rövidfilmjét is, a nyolcvanas évek első feléből, még a Disney-időszakból (aztán a stúdiónak ezek láttán jól elege is lett az animátor és rendező Burton fekete víziójából, és meg is szabadultak tőkle hosszú időre, egészen a lidércnyomásig). Ezek - a Vincent és a Frankenweenie - remek előképet nyújtanak az elképesztő látványvilágról és gótikus különc fő(anti)hősökről ismert rendező későbbi filmjeihez.

Vincent Malloy is seven years old,
He's always polite and does what he's told.
For a boy his age he's considerate and nice,
But he wants to be just like Vincent Price.
He doesn't mind living with his sister, dog and cat,
Though he'd rather share a home with spiders and bats.
There he could reflect on the horrors he's invented,
And wander dark hallways alone and tormented.

Burton mindig is introvertált figura volt, aki mániákusan rajongott a régi horrorfilmekért és sci-fikért, és gyerekkorától kezdve folyton bizarr figurákat rajzolgatott. El lehet képzelni, mint szerették ezt a hozzáállást a szülei: valószínűleg ugyanúgy (szeretetéhes) idegennek érezte magát közöttük (és talán a többi kölyök között is), mint később "munkaadó szüleinél", a vidám giccseket produkáló Disney stúdiónál. Még azt is el tudom képzelni, hogy ebben a helyzetben a legjobb barátjának gyerekként a kutyáját érezhette, hiszen az - miért is tette volna - nem vetette meg különc viselkedéséért.

He likes to experiment on his dog Abacrombie,
In the hopes of creating a horrible zombie.
His thoughts aren't only of ghoulish crime,
He likes to paint and read to pass the time.
While other kids read books like Go Jane Go,
Vincent's favorite author is Edgar Allen Poe.

Amit fentebb írtam, annak egy része talán csak spekuláció, de figyelembe véve, hogy mint kísérték ezek a témák végig gyakorlatilag az egész pályáján, jó eséllyel nem járunk messze a valóságtól. Maga Burton is bevallotta, hogy előszeretettel alkalmaz Frankenstein-idézeteket a filmjeiben, márpedig nem lehet nem látni a Frankenstein-sztori pszichológiai hátterét: a szülő által megteremtett furcsa "szörnyeteg"ről van szó, aki kilóg a társaságból, talán a szülő is el- és megveti, pedig valójában jóravaló, szeretetéhes figura.
A Vincent című párperces bábfilmnek a története is minimális: csupán egy versikét hallhatunk a kisfiúról, aki kiköpött Burton.

A kölyök a fentebbi idézetnek megfelelően az egykori horrorszínésznek, Vincent Price-nak képzeli magát (külön öröm, hogy a filmet Vincent Price narrációja kíséri),

és egyre inkább beleéli magát a maga által teremtett horrorokba –- a filmet akár önéletrajzi bábfilmnek is nevezhetjük.
A Frankenweenie című, fél órás fekete-fehér szösszenet klasszikus horrorbeállításokkal, de minden igazi horrortól mentesen éppen a Frankenstein-sztori gyerekváltozatát mutatja be (bár a stúdió így is túl komornak és ijesztőnek ítélte, így soha nem játszották sehol): itt a kiskölyök az elgázolt kutyáját támasztja fel, aki aztán a sok varrással a testén, és a nyakából kiálló két csavarral

jól ráhozza a frászt a szomszédokra, akik szeretnék elpusztítani. A hajsza egy minigolfpálya mini szélmalmánál ér véget,

ahol a klasszikus történetnek megfelelően –- bár ezúttal véletlenül, de a tömeg miatt -– lángra gyullad a miniépület, a kutya kihozza a kölyköt, majd ott pusztul. De minden jó, ha jó a vége, most már a szomszédok is látják, hogy jó ez a kutya, és közösen felélesztik.
A filmben annyi utalást láthatunk a klasszikus horror(ok)ra, amennyit csak felismerünk; ezek után már érdemes végignézni a Burton-filmgráfiát, hányszor találjuk meg ugyanezeket az elemeket – természetesen nem a Frankenweenie-ből, hanem a klasszikus horrorokból lopva, nem is lopva, inkább azokat megidézve. Maga a Frankenstein-történet határozottan köszön vissza az Ollókezű Edwardban (elszigetelt gótikus vár, őrült feltaláló –- Vincent Price! -–, furcsa, félkész lény, végül a tömeg támad), de elemeit megtaláljuk máshol is: az Álmosvölgy legendája lángoló szélmalma

pontosan a régi sztorit idézi, csakúgy, mint a Frankenweenie-ben,

de malomlapátok nélkül is erre emlékeztet a Batman végső leszámolásának tornya (vagy talán a Notre Dame-i toronyőr történetére, amelyből már a klasszikus Frankenstein-történet is ihletet meríthetett…). A Karácsonyi lidércnyomásban a nyitható koponyájú tudós és az általa fogva tartott, részekből összevarrt lány kettőse sem mást idéz, és az sem véletlen, hogy amikor Burton megpróbált hátteret írni Willy Wonka Dahl által nem részletezett figurájának, megintcsak hasonló történetet talált: a megszállott csokigyártást éppen tudós - fogorvos - apa (újabb horrorveterán: Christopher Lee) és fia konfliktusa okozza, aminek következtében a fiú szépen ki is lóg a társadalomból...

Maga a kutya-téma is rendszeresen visszatér: a lidércnyomásban szellemkutya, a leendő Halott menyasszony plakátján csontváz-kutya látható; a Beetlejuice házaspárja egy kutya miatt veszti az életét (nem akarják elgázolni), a Támad a Mars!-ban pedig a(z ismétcsak frankensteini tudósként kísérletező marslakóknak köszönhetően, az egészen frankensteini laboratóriumban) Sarah Jessica Parker és a kutya feje cserél helyet...
Érdekes viszont, hogy ezekben a filmekben nem található meg (talán pont a Disney-től való lázadó eltérni vágyás miatt) a (gyakran gótikus beütésű) szörnyeteg és a játékos (disneys) giccs furcsa kapcsolata, amely később szinte minden Burton-filmben előbukkan, legyen szó Joker léggömbjeiről, a Pingvin hatalmas játékkacsa-autójáról, a lidércnyomás Karácsonyvárosáról, Edward giccses szoborkölteményeiről (és az egész pasztellszín városról), vagy Willy Wonka csokigyáráról (annak is főleg az első nagy színhelyéről).

Megtalálható viszont számos egyéb (kisebb) Burton-jellemző: a rendező már itt is szívesen alkalmaz klasszikus horrorszínészt (a Frankenweenie-ben az anyukát A ragyogás Shelley Duvallje játssza), mint később oly sokszor; kiszáradt fákat

és maketteket is - például temetőket.

Hogy hányszor láthatunk hasonló temetőt Burtonnél, mint a Frankenweenie-ben, azt nem tudom, de a klasszikusan elbénázott régi sci-fik, horrorok és egyéb filmek készítőjének emléket állító Ed Wood (éppen egy Ed Wood-filmnek megfelelően) egészen hasonló helyszínnel indít, a Beetlejuice-ban szereplőink egyszer éppen egy makett-temetőn találják magukat, és láthatunk temetőt az Álmosvölgy legendájában is, ahogy mind abban, mind a többi filmben számos makett-tájat is.
Érdekes megszállottságnak tűnik az is, hogy filmjeiben - már-már a szőke parókát viselő Ed Woodra emlékeztető módon, de talán csak a régi filmek szőkenő-tipizálása miatt - számtalanszor láthatunk szőke, hosszú hajfürtű nőket, függetlenül attól, hogy valójában tényleg szőkék, vagy inkább kifejezetten sötét hajszíntípusok.

A Frankenweenie-ben a szomszéd lány arcához olyan bizarrul nem illett a szőke haj, hogy meg kellett néznem, egyáltalán ki alakította - na igen, egy echte italo, bizonyos (akkor még apja, most már más filmjei révén ismert) Sofia Coppola...

Felmerülhet a kérdés, mit szeretünk/szeretnek annyian ennek a rendezőnek a munkásságán, aki rendszerint többször elmesélt történeteket mesél el újra (Álmosvölgy legendájából, A majmok bolygójából és a Charlie-ból már készült korábban is filmváltozat, a Támad a Mars! a régi inváziós sci-fiket idézte fel, az Edward és a Frankenweenie a Frankensteint), ráadásul, mint azt a Vincent és a Frankenweenie mutatja, húsz-harminc éve újra és újra ugyanazzal a képi és tartalmi eszköztárral. Még a plakátokon is rendszerint több Burton-jellemzőt megtalálhatunk: szinte mindegyiken szerepelnek a csigavonalak, háttérben álló nagy bolygók, és gyakoriak a giccselemek is.

Hogy mit szeretünk benne, ki tudja. Témáival, a kívülálló különcökkel valamennyire biztosan sokan tudunk azonosulni. Kikacsintós, bizarr, határozott stílusa, filmjeinek hangulata rendszerint nagyon jól illik filmjei témájához, talán csak a komoly sci-fihez nem. Hogy ennek ellenére egyetlen nem túl jól sikerült rendezése, A majmok bolygója háromszor annyi nézőt vonzott világszerte, mint mondjuk az Ollókezű Edward vagy a Támad a Mars!, és harmincszor annyit, mint az Ed Wood, azzal nem kell foglalkoznunk. Egy, a világgal nehezen szót értő különc esetében a tömegízléssel foglalkozni igencsak fölösleges...