Képeslapok az asztalfiókból

A duplajó szívek asztalán
(Újbeszél nyelvű gépvers)

Újbeszélve, újsírva ülünk itt,
Duplaplusz most a bánat.
Duplajó szívek asztalt bontanának.
Óceánia testében újvér csorog.

Regényíró gépek képein
Újkatonák duplagyőzelme
Látható

Ágnes, ahogy főléhajol,
Olajos kezei sorokat termelnek…
A Béke Minisztérium éves árbevétele
Soha nem látott magasságokba szökött.

Mióta minden dolgozó kap
Regényjegyet,
Duplapluszjó bevételek.

A Párt öröktől fogva hatalmon áll,
Amit kezetekbe ad, szeretet.
Mínuszdiktatúra a miénk,
Egyenlőségjelek vagyunk, gyerekek.

A Párt találta ki az embereket,
Újszeretet újsóhaja duplaerősen
Közrefogja a népeket.

Egy pincében O’Brian ül,
Előtte papír, rajta kezek,
Alatta nincspolgárok nevei
Félhomályban derengenek.

Arcán gond vet árnyékot,
A Teleképen győzelem
Egy sosemvolt sereg felett.

A listán ott egy név: Nagy Testvér…
Belülről rohad a rendszer?
Duplaérdekes kérdés,
Mely eltölt minket félelemmel.

Óbeszélül kezd bele:
„Winston, ennek elment az esze…
a Párt így akar bekebelezni minket?”

Újbeszélve, újsírva ülök előtte,
Duplaplusz most a bánat.
Duplajó szívek asztalt bontanának.
Óceánia testében rossz vér csorog?

Goldstein rágyújt egy „Győzelem” szivarra,
Én „Szolidaritás” gint iszom,
O’Brian izzadt homlokát dörzsöli.

„Talán megszülték a negyedik törvényt?
Behódolás = meghódítás?
Így akarják elásni az ellenálást…,
Duplajó ötlet, mondhatom.”

„El kéne menni” – nyögöm végül –
„Mert duplavesztesek vagyunk
Ebben a mínuszharcban is.

Ágnest itt hagyom újregényeivel,
Álmodozzon csak a duplagyőzelmeken.
Mostanában mindig erről beszél,
Mikor melléheveredem.

Meg arról, hogy mióta minden dolgozó
Kap regényjegyet,
Jönnek a duplapluszjó bevételek.

Olyankor újsírva ülök mellette,
Duplaplusz bennem a bánat.
Duplajó szívek asztalt bontanának.
Ágnes testében Óceánia vére csorog,

Mint a radioaktív eső az ablakon,
Lassan, csendben és gyilkosan,
De a Telekép napos időt jelent boldogan.”

Duplanehéz most a szívem…
Most mi lesz itt a pincében?
Ülünk hárman a félhomályban
Tanácstalanságban, rettegésben…

„Beférkőznek ezek mindenhovᔠ–
Mondja Goldstein, s ránk pillant:
„Mit jelent az, hogy igyi szudá?”

„Gyere ide” – mondom meglepetten –
„Egy ónép ónyelvén.
Egy Orwell nevezetű antiíró
Róluk írt könyveket.”

„Ez nem igaz” – figyelmeztet O’Brian –
„Az a nép a lélek, akiről írt…
Mégpedig lélektani regényeket.”

„Akkor ez csak álom?” –
Érdeklődöm meglepetten –
„Nem is vagyunk itt?
Ki van itt mellettem?”

Fölém hajol egy arc…
„Ágnes vagyok, Winston…
Csak elaludtál itt a réten.”

„Duplarosszat álmodtam!” – mondom neki
„Tudom” – feleli, és simogat –
„Sohasem volt semmiféle Goldstein
és O’Brian, azzal csak a Telekép riogat…”

(Budapest, 2000. ősz)

21

Exitus IV.

Rébuszokban szól-
va: elapadt emlő. Szél
kél Spárta ormán.

Az alább olvasható novellából hangjátékot is készítettem – ez régi vágyam volt. Ha kíváncsi vagy rá, a http://www.krank.hu/blog/item/intraspiritualis-parbeszed-hangjatek/ weblapon meghallgathatod és letöltheted.

Intraspirituális párbeszéd

– Ejnye, költő uram, ejnye-bejnye, hát már megint faragja azokat a rímeket? Nem emlékszik tán a kedves költő úr megállapodásunkra, hogy én, az Ösztön és a Vasakarat miféle ultimátumot adtunk önnek annak idején, amikor sárban fetrengett, és azt hitte, dúl a dögvész? Ejnye, no, hát hová lett az adott szó becsülete, költő uram, az adott kéz még betyárok közt is adott kéz!
– Nem tehetek róla! Megsebzett. Jött, és megsebzett!
– Már megint sunyít, költő uram! Önt, kérem, semmi sem sebezheti meg. Jégpáncéllal vontuk be. És erőtt vett magán a Vasakarat.
– Oly tűz ez nékem, kérem, mely megolvasztja azt a vasat! S mint nagyapám, ki izzó vasat kalapált, ha épp nem háborúban harcolt, úgy érzem én a forró vas hevét, úgy olvad ki belőlem az akarat, és úgy merevedik majd edzett acélként belém a kéz, mely egykor örökre pihenni tért, ám most – valóban – új életre támadott, s bizton állítom, tudom, karmaival markol majd ennen belém.
– Mi végre hát, hogy izzani kezdett, költő uram? Még a maga balga fejével is látja, látja, hogy hova jut ismét. Alkalomadtán újabb paktumot remél? Úgy forgatná tán lapjait, hogy az Ösztön és a Vasakarat kénytelen-kelletlen segítségére siessen, midőn beköszönt egy újabb télvíz? Ismét kivert vad akar lenni hómező közepén? Miért nem nyughad?
– Kérem, én...
– Huss! Levisszük a pincébe, satuba tekerjük, kalodába zárjuk és egy hatalmas béklyót teszünk a lábára! A költő úr talán szabadulóművész? Avagy miféle tánc az, melyet lejteni készül Vasakarat uralma alatt? Hisz ismeri őt, Ön egy őrült, hát tudja: ez olyan fickó, aki rendesen odacsap!
– Csapjon hát! Zárjanak pincébe, és gyöngyözzék arcomon véres veríték – lelkemet be nem zárják úgyis.
– Ha-ha-ha!
– Gunyor, Agy, Ösztön, Vasakarat, utamból tűnjetek, galambként vágyom szállni fel, s kőként zuhanni alá, sósvízű tengerek vízében nagyot csobbanni, utamból takarodjatok most és mindörökre!
– Ha-ha-ha! És ezt hogyan képzeli?! Nézze csak, ideállok, most el tud menni? Azt hiszi tán, költő uram, lábainak Ön parancsol, s nem én? Vagy Ösztön vagy Vasakarat? Minő hebehurgya egy fráter, ha-ha-ha!
– Nevess csak, álnok életfenntartó gép! Meglásd, dalommal túlteszek a nagy szájadon!
– Dalával? Arra az érzelgősre gondol, költő uram, mellyel legutóbb szaladgált a réten szerteszét, s melyet elhaló hangja és hamis hangszere a fűben bújkáló gyíkokig sem hordott el? Emlékszik még, ahogy kaparta a földet, és egyre csak nyöszörögte, ó, végy magadhoz, áldott jó anyaföld? Ha-ha-ha! Még ma is nevetni támad kedvem, ahogy eszembe jut ott! Azt hitte, megnyílik majd a föld! Milyen érzelgős, milyen nevetségesen naiv Ön, s minden ebadta dala is, költő úr, óh, mennyire! Futóbolond!
– Eszmék, hitek...
– Na és arra, arra emlékszik-e, vagy lelke azért száll oly könnyedén, mert elfelejtette múltját is, emlékszik-e arra, mikor ropogtak a gépfegyverek, jajgattak az asszonyok, és csupa vér volt minden, csupa vér volt szerteszét?! Nem szégyelli talán, hogy akkor is ócska lantját fogta volt, és úgy kalimpált vele, mint gatyás gyermek a fapuskával? Kell, hogy emlékezzen, költő úr, hisz közelről látta, hogy ment a repesz szerteszét. És akkor is csak óbégatott! Miféle vers az, mely ily napon születék?
– Nem értheti ezt az Agy! Mit keresi mindig azt az átkozott racionálét?! Transzcendens legyen, és legyen metafizikus, óh, képzelje már el, hogy megdöntheti a kétszerkettő törvényét!
– Ha-ha-ha! Méghogy én!
– S mit gondol, tényleg oly nagy úr az a híres-neves Vasakarat? Hogyan kerülhetett volna hát sor erre a beszélgetésre, mondja, ha erejük akkora lenne, mint gondolnák?
– Unatkoztunk. Gondoltuk, megnézzük, mint próbálja széttörni láncait.
– Óh-óh! Most meg Ön nevettet engem, kedves Agy! Ismerem én a szóbeli ráhatást, hiszen költő vagyok – abban a különös helyzetben, hogy szerelmem egyben fegyverem. Tán azt hitte, bedőlök ennek? Vallják be, uraim, Önök elvesztették felettem a kontrollt! Arra járok, merre gúnyorosan kinevetett dallamos lelkemnek szállnikék, szelekre ülök fel, s alattam a végtelen határ! Önök... Önök pedig csak szánalmas triumvirátus gazdatestük nyomorult teste felett!
– Hóhahó! A költő úr sarkára állt! Hívjuk hát az Ösztönt, majd az földrerántja – a kedves költő úr nem emlékszik tán, de repülni fél! Méghogy ön újra az egeken!
– S ha letépem az Ösztön láncait? Tolvajkulcsommal minden zárat kinyitok – mi lesz, ha kinyitom az Ösztönét?
– Ön ilyet sosem tenne, költő úr! Már nem! Megtiltja azt a Vasakarat, melyet én tápláltam az ön kebelén, mikor hajadonfőtt rohant a ringatódzó vízű jéghideg folyónak. Az ön próbálkozásai, lássa be, szárnyaszegettek! Hamvába holt, mint szerelméről és boldogságáról a hét szűzzel szövetett bárgyú kép Szent Iván éjjelének elszabaduló, lángoló poklában!
– Küzdjünk meg hát! Emitt vagyok én, puskamód tartott lantommal, s Önök hárman, Agy, Ösztön és Vasakarat, hozzák akár Napóleon vagy Mátyás győztes seregét, Rommel páncélosait, amit csak akarnak!
– Ha-ha-ha! Komolyan azt gondolja a költő úr, van esélye ellenünk, ha akár csak puszta kézzel is állunk ki ön ellen? Szánalmas triumvirátusnak nevezett minket, pedig tudja jól – hisz látom, hogy fél –, mi hárman ördögi háló vagyunk. Én felülről irányítom, az Ösztön alulról, a Vasakarat pedig belülről. Három fronton kellene harcolnia, s keze csak kettő van – azok is leginkább tollak forgatására való szánalmas kezek. Racionalitásomnak, jóllehet, ellenszegülhet, ám az Ösztön nem engedi a váram kapuján kívül dúló hullaszagú sötétbe! S ha egy pillanatban az Ösztön alszik el, hát vállára telepszik a Vasakarat, és ismét mindenen átgázoló, őrjöngő bestiává válik! Megint át akar robogni, óh-ha-ha-ha, költő úr, anyákon, s csecsszopó gyermekeken?
– Azt a képet Ön festette belém, igaz lelkem illatos gyolcsára. Egy paca! Felismerem szögletes keze minden vonását! Ami pediglen harcunkat illeti – célom nem az Önök legyőzése, hanem a nemes, szívtől-szívig, vértől-vérig küzdelem. Győzelem vagy bukás – mit sem érdekel. A tét a végigharcolás, s bátran állíthatom, akár élve térgyeplek majd, akár holtan rogyok össze, utolsó csepp véremig vívni fogok.
– Már megint azok a balga eszmék, költő uram, már megint azok a balga eszméi. Hús és vér vagyunk, ennünk, s innunk kell. Fáradunk. Előbb-utóbb ráeszmél erre, s ezzel elismeri majdan fennhatóságomat ájtatos lelke felett.
– S ha az éhhalált választanám?
– Megeteti magával írásra emelt kezét az Ösztön, s itt van újra: ahol a part szakad.

(Budapest, 2004. július 23.)

Titok
(Sosemlesz szerelem)

Gondolhatok. Rágondolhatok, belegondolhatok, elképzelhetem és elképzelhetek. Vagyok és lehetek – élet víze nekem, gyöngyöző forrás, melyben sosemlesz jövőmet egy pillanatra felderengethetem. Minden valóságos lehet bennem vele. Sosemlesz délutánokra gondolhatok és sosemlesz estékre. De gondolhatok, és elképzelhetem. Átélhetem. Átélhetem. Átélhetem. Bennem vele lehetek, magányát magammal oldhatom, feléhajolhatok, és elalvás előtt sosemvolt módon, de megcsókolhatom. Végigsimíthatom és letörölhetem a könnyeit, imára kulcsholhatom a kezét sosemlesz konok-hideg teleken. Magamban őrizhetem. Hallhatom, ahogy ropog a tűz, amelyet sosem gyújtok meg, és nevetése az ablakon túl, a zúzmarás ablakon túl csillagporrá válva bearanyozza a zimankós éjszakát. Még favágó is lehetek, akit ez a fény vezet haza. Lehetek a fényétől oldódó éj, még fa is lehetek, tűzhelyen én adhatok neki meleget. Nyáron – nyáron napraforgó lehetnék, és egy sosemlesz életen keresztül bámulhatnám, ahogy ragyog. Lehetnék szőlő is, melegében érhetnék fürtökké, nedű lehetnék, később bölcs, ódon óbor lehetek. S láthatnám aléltan nyugodni, lehúnyni szemét vánkosomon, nyugodt álom-mosolyát elképzelhetem. Sosemlesz éjjel közepén csókommal gyengéden felébreszthetem, és egy sosemlesz pillanatban odasúghatom, hogy szeretem.

(Budapest, 2004. július 23.)

(Debrecen, 1995 ősze)

Having these drops, couldn't make the decision—the way flow has been created.

Holtamban is én
(Szerelmesvers II.)

elvetett gondolat –
szívre nyáron dér?
korbácsolj fel inkább,
tüzem, lobogóm légy,
szerelmes percem,
sosemmúló pillanat
a park fái alatt
légy te a susogó szellő
a szellőben légy te az illat
mit tenger hoz felém,
ha partján magányost állok
mikor a horizonton bukik
vagy kél a nap, és hullámok
csobbanása is te légy,
te légy minden, légy te én
a test, a lélek, melyhez kötve
a maradás nem lánc már
légy a szabadság,
s leszek a végtelen neked
légy az a csendes eső,
mi lemossa rólam utam porát
hogy megtisztultan
templomod csöndjében
emeljek neked véremmel telt
áldozati pohárt

légy csak ember
elmúló, vénülő ember
s legyek én veled
miközben ráncaid megnyúlnak
és már csak babrálva találjuk
egymás göcsörtös kezét

légy te az, aki
– ha egyszer úgy adatik –
halottasleplem arcomra húzza
s utoljára néz szemfedőm mögé
akkor nyugodtan mennék el
hisz' tudnám – szép volt
mert életem végéig lehettem tiéd
és mikor szemhéjam végül hajtanád
földöntúli pillantással mondanám
holtamban is én:
Szeretlek, s ne félj!

(Budapest, 2004. július 22.)


Szomorú emlékezet

anyjuk sírja felett
összehajló emberek
kezében gyűrött kezek –
egymáskapcsok,
egymást féltő tenyerek,
emlékeket megfogó
minden egyes adventet
féltve őrző, kérges,
sok kenyeret már megszegő,
valaha törékeny,
megtörtté váló kezek

szomorú emlékezet

(Budapest, 2004. július 14.)


Lódenkabátos éjszaka

féltve őrzött titkaival
lopva útra kél
a zsivány éjszaka
lépte alig kopog
a csendes esőt aranyzó
komor kandeláberek alatt
kapualjakba húzódva
házról házra jár
mint negyvenötben a németek
mint kilencvenhétben
kezemben fehér kezed

egy utcasarkon eltűnik
egy másikon felbukkan hamarost
összegyűjti a város ablakon kidobált
megannyi puha csendjét
lódenkabátja milyen is lenne?
fekete, mint a tüzek hamva lenni szokott
mint a léptek, melyek a hajnalt
oly lassan hozzák csak, még lépked
az éjszaka, kiélezve minden halk zajt
csendben lopódzok nyomában,
mint negyvenötben a németek
mint kilencvenhétben fehér kezed után
mint a szerelem Párizsban

(Budapest, 2004. július 12.)

289

289. 289 szótag. 17 haiku. egy napra.
haiku. 17 szótag. két gondolat.
gondolat. rádgondolat

1. (0:00)
hold alatt alvó
kinnrekedt gondolatok
utcalámpa ég

2. (2:41)
fordulsz az ágyban
szerelmem szuszogása
hálót sző köréd

3. (4:15)
égre meredve
hajnal tüzében a fák
kalapom hajtom

4. (5:07)
küszöbön kotoz
és belopódzik a fény
kertemben ragyogsz

5. (6:28)
tej illata, kor-
tyolsz bögréből, békében
békéd áthatom

6. (7:00)
parfümöd, hajad,
megigéző érintés
galambnyak, hanyatt

7. (7:35)
zsebredugva kéz
kulcsotkeres-mozdulat
kőlapok áznak

8. (7:37)
záporverte nyár
kezed kézbefonódott
veréb ténfereg

9. (7:50)
erőre kapó
lépések, sietni kell
szeretlek, tudod

10. (8:22)
házak faláról
– időnek csörrenése –
vakolat pereg

11. (13:40)
lopott órában
csók a ligetben veled
rózsasziromfény

12. (15:20)
forró betonon
délibáb a városban
levegő izzik

13. (17:58)
hazaértél már?
fáradt szemed, mosolyod
ajtónyitása

14. (18:26)
kalácsot hoztam
nevetésed kibontja
csendnek kosarát

15. (21:10)
autók húznak el
behúztad már a függönyt
fények születnek

16. (22:46)
melléd fekhetek?
összehajolva bújnak
percek szívedbe

17. (23:59)
hold alatt alvó
kinnrekedt gondolatok
utcalámpa ég

(Budapest, 2004. július 20.)

Asszem nem fogok ide írni egy darabig, mert szerintem senki sem olvas. Holnap hétfő.

nagyobb méretben itt látható
copyright info:
dawning scene photo by mario antonio herrero machado.
dancers scene photo by tim & annette.
poem by gusztáv valamilyen. composition by gusztáv valamilyen.