Előre elmondom, hogy nem lesz hosszú mese,
tekintve, hogy csak tizenhat évet kell felölelnie. Csak azért írom
le, mert gondoltam lehet kíváncsi valaki rá. (Nem mintha eddig nem
magamról szövegeltem volna, tekintve, hogy ez egy blog.) Ez vagyok
én. Eddig legalábbis.
A kilencvenes évek elején születtem, egy
rendszerváltott világba. Egy februári este egyszer csak úgy
döntöttem, hogy nekem elég volt nyolc hónap, vár rám a világ. Anyám
szenvedhetett volna velem, tekintve, hogy faros fekvésű voltam, de
nem tette, hamar megvoltam. És "különlegességemnek" hála, bemutató
születésben volt részem, nagymama elég ijedt is volt, mert csak azt
látta, hogy fehér köpenyes alakok rohannak be a szülőszobára. Így
szól a fáma.
A régi képeket visszanézve nem voltam szép
kisbaba. Először is besárgultam, másodszor meg hosszú, vékony
lábaim voltak, mint egy békának. Mongol béke. Szép. A családnak az
voltam, ez a természetes.
Későn kezdtem el beszélni, de utána sokat. Ezt
alá tudom támasztani a családi videóalbummal. A videókról egy
aranyos, lapátfogú, vidám, élénk, kiegyensúlyozott és fantáziadús
kislány mosolyog rám. Imádtam produkálni magam és szerepelni, a
középpontban lenni, akkor még királylány voltam. Fura szembenézni
ezzel a kislánnyal, mintha egy kicsit idegen lenne, annak ellenére,
hogy sok tulajdonság megmaradt (vagy inkább visszatért), csak
átalakult.
Aztán ugye jött az általános iskola. Erről
eszembe jut az Erdő Köztársaság (Sam Taylor), és mivel újra kezdtem
olvasni ezt a könyvet is, megtaláltam az ide "találó"
idézetet.
"...;csak utána lettem mogorva és
visszahúzódó... nem hinném, hogy ez anyának halálával lenne
összefüggésbe hozható.Gyanítom, hogy inkább az órák miatt
történt.
...Csak mikor iskolás lettem, akkor estem
a ketyegés bűvöletébe - akkor hajtott egyetemes zsarnoksága
alá az idő.
Mielőtt az ember iskolába kerül - mielőtt
bedől mindazon hazugságoknak, amelyeket az óra hirdet -, az idő
folyékony és titokzatos...
Aztán mikor iskolába kerülsz, az idő
befagy, felveszi mindazon hamis formákat, amelyeket később
megismersz és meggyűlölsz. Az iskolában megtanulsz engedelmeskedni
a számoknak; észreveszed a kalickád korlátjait. Lehetnek persze
képzeletbeli korlátok - maga a kalitka is lehet illúzió -, de ebből
nem következik, hogy nem vagy a foglya. Végtére is nem az számít,
ami van. Hanem az, amiről azt hiszed, hogy van."
Aranyos osztályfőnököm volt, de a "kalitka" az
kalitka marad. Visszahúzódó lettem és végtelenül szégyenlős, csak
otthon tudtam igazán feloldódni. Ennyit az iskoláról, egy
korlátok közé szorított ember lettem, akitől teljesítményt vártak
el, és nem az édesanyám.
Nem is voltak az iskolában igazán jó barátaim,
nem is volt rájuk nagyon szükségem. Már fölső elején azt éreztem,
hogy nekem ez sok, és nem kell, de teljesítettem a küldetést, és
jól tanultam. Nyolcadikban kezdtem kibontakozni, akkor már tudtam,
hogy nincs sok hátra. Diák önkörmányzatos voltam, rengeteg
ötlettel, csak ezeket mindenki nagyban leszarta. A legnagyobb baj,
hogy a diákok is. Ott mindenki csak bábu volt, kevés volt az az
óra, ahol hagytak kibontakozni. Az egyik ilyen a magyar óra volt.
Imádtam őket, és a tanárt is, hatalmas löketet adott. De aztán
bioszra mentem, amit nem sajnálok, tekintve, hogy a gimiben
nincsenek normális magyartanárok.
Szóval jött a gimnázium. Azt hiszem most már
magamra találtam. Én imádtam a gimit és most is szeretem. Nagyon jó
volt az a tavalyi év. Rengeteget tanultam, de közben
kibontakozhattam, ha jók voltak az eredményeim, már a társaim sem
strébernek állítottak be, hanem tiszteltek érte, és ez hatalmas
élmény. Ha valamit nem értettek segítséget kértek és én
magyaráztam. Olyan társakra, barátokra leltem, akikkel egy szinten
tudok beszélgetni, véleményt cserélni.
Szóval jött a gimnázium. Hatalmas váltás. Jó.
Vissza az alapokhoz. És most ez vagyok én. És ez most jó.
