Tegnap este elolvastam Kenéz Kíra könyvében, hogy mit ír a babák
életének 10. hónapjáról. Bevallom, megnyugodtam, hogy nem, nem én
rontottam el valamit Ádám nevelgetése közben, és amikor az utóbbi
heteket úgy értékeltem, hogy életem legfárasztóbb időszaka, akkor
valószínűleg nem túloztam :)
A könyvben a következők állnak:
"Valószínűleg elhamarkodottan jelentettük ki korábban, hogy
kicsinyünk mellett egyetlen percünk sem marad másra. Noha a napi
alvás ideje a 10. hónapra már feltehetően pontosan kiszámítható, és
picinyünk néha már egyedül is eljátszik, az ébrenlét óráiban mégis
sok meglepetésre számíthatunk. A tíz hónapos csöppség ui. a szó
legteljesebb értelmében köznyelven szólva egyszerűen nem bír
magával. A teljes és osztatlan figyelmünket igényli. Kifejezi, ha
valami nem tetszik neki, kimutatja féltékenységét, ha mással
foglalkozunk, és igen nehéz lebeszélni őt egyes foglalatosságokról.
Ha valamit a fejébe vesz, tűzön-vízen keresztül megpróbálja
megvalósítani azt. Felfedezőútra indul a forró kályha felé,
leborítja a könyveket, rángatja a függönyt, és olyan felfordulást
tud művelni, amitől a tiszta lakás álomképe a sarokban játszó
kisbabával egykettőre szertefoszlik. A kis bajkevereő nemcsak ki-
és lepakol mindent, de előszeretettel el is dobálja a tárgyakat a
lakásban. Bármit is tettünk biztonságos helyre, a kisbaba meg fogja
találni. Egyetlen percre sem szabad őt szem elől
tévesztenünk."
Hát ezt mintha szóról szóra Ádámról írták volna :) A haszontalan
kis kölyök a nap minden percében képes valami huncutságra,
aktivitása komolyan mondom, irigylésre méltó. Amióta kapaszkodva
áll, egyszerűen nem tudok tőle semmit csinálni. Az ugyanis még nem
megy tökéletesen, hogy a kapaszkodva állásból valami szolíd módon
érjen földet, úgyhogy a ruzena által emlegetett bukósisakos
megoldást már kezdem egyre kevésbé elvetemült ötletként szemlélni
:) Bármit csinálok, a fiam a nyomomban van, és amint utolér, már
érzem is, ahogy a kis mancsok először a térdem, majd a combom
magasságában kaparásznak, a kobakját pedig már fúrja is be a két
térdem közé, hogy ott kukucskáljon kifelé. Így aztán ha épp fogat
mosnék, mosogatnék vagy főznék valamit, már hajíthatom is el a
fogkefét, mosogatószivacsot avagy fakanalat, hogy az ő
biztonságáról gondoskodjak. Ha egy percre szem elől tévesztem, és
épp nem utánam koslat, biztos lehet benne, hogy a babakocsiját
szereli nagy elánnal vagy a távkapcsolóra veti rá magát, esetleg a
telefonomat próbálja a gomboknál található réseken keresztül
nyállal feltölteni.
Mindezekkel együtt is tüneményes kis fickó. Amióta kijött a két
fölső foga is, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy őt is
bevezessem a fogápolás rejtelmeibe. Mint kiderült, ez nem az én
idióta ötletem, ugyanis létezik csecsemők számára kifejlesztett
fogkefe és fogkrém. Ádám vidáman fogadta fogmosási kísérleteimet,
szerintem azt hiszi, ez valami új játék, hogy egy szilikon bigyóval
az ínyét meg a fogait csiklandozom :)
A múltkori megérzésem azzal kapcsolatban, hogy pápát mond,
helyesnek bizonyult, azóta több alkalommal is mondta. Most éppen
azzal próbálkozik, hogy "nem", és bár azt nem állíthatom, hogy
teljesen tisztán ejti, de kifejezetten olyan helyzetekben
használja, amikor nemtetszését fejezi ki, vagy ha akar valamit,
amit nem kaphat meg, egyszóval ha dühíti egy bizonyos dolog. Úgy
látszik, az "apa" és "anya" szavakra még várhatunk, egyelőre hiába
próbálom neki kitartóan tanítani :)