G. naplója

H. Ede hajnaltájt ért haza munkájából. Még megfordult a fejében, hogy egy fogmosás elejéig legalább az alapvető higiéniás feltételeknek megfeleljen, de az ágy közelebb volt. Köpenyét a sarokba dobva, ruhástul feküdt az ágyba. Párnáján még érződött az előzőnapi izzadság szaga. Ahogy az elalvás, úgy az ébredés is hirtelen történt, minden átmenet nélkül.

Első útja a mellékhelységbe vezetett, hogy kiadja magából a test salakját. A helység bal alsó sarkában már hónapokkal korábban beköltözött egy pók. Ügye végzése közben mindig ennek az állatnak és hálójába került áldozatának küzdelmét tanulmányozta. A természet gladiátorviadala, ahol ő a néző és a császár is egyben. Mi van abban az esetben, ha minket is így néznek felülről? —tanakodott magában. Akár most szarás közben, vagy mikor egyik hazugságunkat igyekszünk elhitetni kedvesünkkel, nézhetik arcunkat miközben zuhanunk lefelé egy épületből, vagy mikor első pofonunkat adjuk gyermekünknek. Olyan lehet ez nekik, mint egy folytatásos teleregény, de szabad e látottakba beavatkozni? Ha szimpla nézők maradunk hatalmunkban áll látni és szórakozni a szereplőkön, ha közbelépünk mienk lehet döntésünk kétes dicsősége, de ezzel együtt megnő annak a valószínűsége, hogy minket is így néznek feljebbről. Bár H. Ede titokban mindig a póknak drukkolt, még is gyakran segített a pók hálójába került légynek, egyéb rovaroknak. Hiába egy szuperhős a WC-n is szuperhős marad.
Dolga végeztével kitotyogott a fürdőbe, hogy megmosakodjon. Vajon saját választásunk, vagy társadalmunk konvenciója, hogy a mosdótál fölött rögtön a tükör helyezkedik el. Mindenesetre minden reggel kénytelenek vagyunk szembe nézni saját magunkkal. H. Ede is így nézett szembe önmagával, s az első dolog, ami feltűnt neki, szemében a csipa darabok. Egy jó ideig turkált szemszegletében, hogy aztán ujja hegyére kerüljenek ezek a sárga ragacsdarabkák. A fény felé fordítva jó darabig forgatta. Nem lehet más ez —gondolta magában, mint testünk kísérlete arra, hogy amíg éjjel alszunk, szemünk kiizzadjon valamit abból a sok rosszból, amit napközben elkövettünk. Tehát egyben figyelmeztetés is, hékás ma figyelj oda jobban magadra, másokra, tetteidre. De nézzünk magunkba, meddig emlékezzünk a reggeli csipadarabra. Egy laza pöccintés és már valahol a földön hever a sárga galacsin. Fürdés, törülközés, fogmosás, desodor és egy pillanatnyi szúrás szív tájékon.
Reggelire H. Ede vagy gabonapelyhet, vagy semmit sem szokott fogyasztani. Ezen a reggelen az előbbire esett a választás. Zacskók, dobozok előkerítése, a tartalmak egy mélytányérba ürítése, ahol ezután boldog egyetértésbe úszkálhatnak a gabonadarabkák az őket elfedő tejlében. Alapvetően kétfajta ideológia létezik a gabonapelyhek elfogyasztásának mikéntjére. Az egyik szerint kell hagyni, míg a tejben eláznak, és pépessé válnak a gabonadarabok. A másik elképzelés szerint szigorúan nem szabad időt hagyni a pehelydarabkák szétázására. Sok más embertársa mellett H. Ede is ez utóbbi álláspontra helyezkedett. Szeretett ülni az üres, csendes szobában, ahol az egyedüli zajt a fogai között elropogtatott gabonadarabkák adták. A reggeli elején még igyekezett is úgy harapni, hogy a lehető leghangosabb legyen a recsegés-ropogás. Ha ebbe a feladatba nagyon belefeledkezett a végére mindig túlságosan eláztak a pehelydarabok, amit nagyon nem szeretett. Valahogy őt ez mindig az elmúlásra emlékeztette.
De mi legyen a nap további részében? Hirtelen üressé válik minden, saroktól sarokig tartanak a lépések, egyre kuszábbá a gondolatok. Valahogy a szív is érzi mindezt, és apró kis szúró fájdalmakkal jelzi gazdájának, valami nincsen rendben. H. Ede leül a fotelbe, kicsit igyekszik megnyugodni, de a szíve nem engedi. Lüktet és lüktet, de olyanképpen minta mikor a dió igyekszik kipattanni zöld héjából. Szívét ökölbeszorítva érzi, úrrá lesz rajta a pánik félelem. Ültében kissé lejjebb csúszik, kezeivel görcsösen markolja a karfát. Nagyokat fúj, de a fájdalom nem akar múlni, sőt egyre intenzívebbé válik. Homloka izzadt, haja csapzott, szíve pedig folyamatosan igyekszik kitörni testéből. A fájdalom egyszerre szorít és egyszerre robban. H. Ede már a már a nyelvét harapja véresre, egész teste ívben megfeszül. Este van, mikor öntudatlan állapotából feleszmél. Még érezz valami bizsergést szívtájékon, de a fájdalomra már semmi más nem emlékezteti. Miközben igyekszik gondolatait összeszedni, meglepődve vesz észre kezében valami kerek pirosat. Szemöldök fel, áll le, szemek kerekednek: De hiszen ez az én szívem, én megszültem a szívemet!! Felemeli, nézi, talán még rá is pislog egyet.

Herzeleid úr, Herzeleid úr, ébredjen! Hát szabad ezt. Maga itt lustálkodik az ágyban, még a ruháját sem vetette le. Micsoda bűz van itt, kinyitom az ablakot, hadd jöjjön be friss levegő. Na most már csakugyan ébredjen fel, nem töltheti az egész napot az ágyban. A világnak szüksége van hősökre. H. Ede megadóan nézz házvezetőnőjére. Még megpróbál visszaemlékezni az álmára, de akárhogy erőlködik nem sikerül. Gyorsan felkel, megmosakszik, eszik egy falatot, felveszi a köpenyét és kirepül az ablakon.

Egyszer réges-régen, valahol Vas megyében így kiáltott fel a tehén tőgye: Ijnye no, testvéreim, kikkel együtt költöm minden nap a szalmát, zabot! Többet kívánok én, mit itt megkaphatok. Széles egy világon nekem mér csak ez istálló jutott? Engedjetek, hogy meglássam az ismeretlent, rájöjjek, hogy mi végre is van a tehén tőgye. Mivel a többi tőgy rá sem hederített, köszönés nélkül indult útjára a tehén tőgye. Fújta szél, áztatta zápor-zivatar, a hosszú vándorút pora lepte el, de a titkot nem találta. Átkozta már makacsságát, s vágyott a tudatlanságra, mikor szembejött vele egy zsíroskalapú paraszt. Hé te tehén tőgye, mi járatban vagy emerre! – kiáltott rá a paraszt. Ne is kérdezze jóember. Elindultam, mert szűknek éreztem istállómat, azt gondoltam többre vagyok hívatva, mint amit eddig megtehettem. Felkerekedtem, hát hogy megtaláljam, de már arra sem emlékszem mit kerestem. Nem igazán értelek– vakargatja kopasz homlokát a paraszt – de mondok én Neked egyet. Van nékem mesterségem: kádár volnék. S van nékem egy fiam, aki naphosszat csak henyél, nekem semmiben sincs segítségemre. Ha megfelel felfogadlak inasomnak, hátha abban megleled örömödet. Jókedvre is derült a tehén tőgye, nem gondolt ő már ilyen szerencsére. Azt nem tudta pontosan, milyen műveletet végez a kádár mester, de úgy gondolta ezen semmiképpen nem veszthet, így hát elfogadta az invitálását. Másnap rögtön korán reggel neki is fogtak a munkának. Első feladat, hogy megtaláljuk az erdő legszebb kocsánytalan tölgyét – adta kis az utasítást a tehén tőgyének a paraszt. Ezt követően dongákat készítettek, hajlítottak, meg pörköltek igazán csinos kis hordókat készítettek. A paraszt haszontalan, lusta fia azonban folyamatosan hergelte, heccelte. Mit gondolsz te, mivé lesz a világ, ha a tehén tőgye lesz a kádár? Én meg majd négykézlábra állok, s tejet adok gyagyás kölyköknek. Ne gondold azt, hogy az emberek elfogadják, hogy te ebben a faluban maradjál, hordókat te csináljál. Mondott ilyeneket meg még ilyenebbeket a paraszt naplopó fia. Ezt hallva nagyon neki keseredett a tehén tőgye, de érezte, hogy igaza van az őt gúnyoló fiúnak, a falusi parasztok soha nem fogják őt komolyan venni, elfogadni. Kikérte bérét a kádár mestertől, s tovább állt, hogy felkutassa miért teremtetett a tehén tőgye. Útja során koptatott hegyeket, völgyeket, átgázolt patakon és búzatáblán, de nem találta létének igazi okát. Elkeseredésében úgy döntött megkér egy közeli farkashordát, tépjék széjjel az ő haszontalan testét. Neki is kerekedett, hogy felkeresse ítélet végrehajtóit, mikor szembe találkozott az öreg jógival. Mért veted magad farkasok elé tehén tőgye? –kérdi a jógi Az életben mindennek meg van a maga rendje, mindenkinek meg van a maga helye. Tudom nem könnyű ezt elfogadni, megtalálni, feldolgozni, de én segíthetek mindebben. Gyere vélem lakhelyemre, s a megoldást mindenre megleled. Rácsodálkozott minderre a tehén tőgye, honnan tudhat mindent róla ez az ember? Érezte ezt a lehetőséget nem szabad kihagynia, s követte az öreg jógit fel a hegyre. Első nap hajnal tájt keltek, s kiültek a sziklaszirtre. Ott is maradtak egész álló nappal, este kölest ettek, majd lefeküdtek. Így ment ez egy egész héten át, a tehén tőgye mindenben követte mesterét. A hetedik nap megkérdezte tőle a jógi, érti-e miért ülnek ki minden egyes napon a sziklaszirtre? A tehén tőgye szánta-bánta, de nem tudta megmondani okát. Ha megérted mi az oka annak, hogy mi kint ülünk ezen a sziklaszirten, meglelheted léted igazi okát is – mondta az öreg jogi és elmentek kölest enni. Egy újabb hét elteltével újra megkérdezte: mit gondol, miért ülnek kint a sziklaszirten? A tehén tőgye átgondolt mindent, ami ülés közben átsuhan rajta, de a kérdésre választ nem talált. A harmadik hét elteltével a jógi harmadszor is megkérdezte, vajon mi lehet az ülés célja. A tehén tőgye most nagyon elgondolkodott, még valami furcsa bizsergést is érzett, de a választ nem sejtette. Ránézett a jógira és így felet. Mester, nekem az ülés azt mondja, hogy kelljek fel. Köszönök mindent, de nekem most el kell mennem. Nem tudom merre miért, s hogy jól teszem-e, de ezt kell tennem. Az öreg jógi végigsimította ősz szakállát, szemében egy halk mosoly jelent meg, majd megfordult és elment köles vacsoráját elkölteni. Így történt, hogy újra úton volt a tehén tőgye, de most még magányosabbnak érezte magát, mint ezelőtt bármikor. Félt, hogy rosszul döntött, átkozta magát, hogy nem tudott nyugton maradni. Általment rengeteg különös vidéken, volt mikor melege volt, máskor meg nagyon fázott, de létének igazi okára rá nem talált. Csüggedten vette tudomásul a keresés soha véget nem érhet. Ekkor ugrott elé egy furcsa idegen. Szervusz én vagyok a kecske tőgye. Mászunk fára, szedjünk körtét. Hosszú idő óta először derült mosolyra a tehén tőgye. Miért is ne - válaszolta, s már másztak is fel a fára. Elmondhatatlan boldogság töltötte el a tehén tőgyét, ahogy a fa koronájába befészkelte magát. Végtelenül szabadnak és felszabadultnak érezte magát, lehet, hogy megtalálta létének igazi okát? Ijnye no, kiáltott fel a kecske tőgye. Látod az úton azt a szegény embert a fiával? Biztosan régóta úton lehetnek, nagyon éhesnek tűnnek, menjünk segítsünk nekik. Mi a csudáért –értetlenkedett a tehén tőgye. Mi itt vagyunk fenn a fán, és jól érezzük magunkat, semmi dolgunk azokkal az emberekkel. Mindenkinek meg van a maga baja, oldja is meg ő maga. Összehúzta erre szemöldökét a kecske tőgye. Lehet, hogy te ezt így gondolod, de a helyzet az, hogy alapjába véve mindketten tőgyek vagyunk. Én úgy vélem ez nem lehet véletlen. Tehát most odamegyek a két vándorhoz és hagyom, hogy megfejjenek. Te addig nyugodtan átgondolhatod, mit is akarsz pontosan. A tehén tőgye először elcsodálkozott, aztán nagyon elszégyellte magát. Ilyen egyszerű lenne mindez, s boldogan leugrott a fáról. Így volt bizony minden, ahogy elmeséltem. S ha vándorúton elfáradsz, nézz csak fel a fa tetejére, hátha ott a kecske meg a tehén tőgye.

Gyűlést tartanak az állatok a Kerekerdőben. Ki kell választaniuk valakit, akit elküldnek az Óperencián túlra, egy ott tartandó állati konferenciára. Mivel ez az esemény csak 27 évenként kerül megrendezésre, óriási az izgalom, vajon ki lesz a szerencsés utazó? A gyűlés levezetésére teljes egyetértésben Kázmért, a teknőst választották meg, mint az erdő legidősebb és legtekintélyesebb lakóját. Minden állat a legszebb külsejét hozta erre az eseményre. Mészáros, a gyurgyalag külön erre az alkalomra növesztett egy 4 színben popázó, napfényt szikrázóan szerteszóró tollkölteményt. Cecil, a medvebocs, leporolta a bundáját, pedig ez igazán nagy szó nála. Ágoston, a szarvas az elmúlt időben 4 másik bikával is megküzdött, hogy bizonyítsa rátermettségét. Még Botond, a szú is igyekezett nyugton maradni, hogy a legjobb benyomást keltse a többiekben. Meg is volt mindegyikőjüknek az oka a nagy készülődésre. Mészáros évek óta gyakorolt, hogy megmutassa az egész világnak énekesi kvalitásait. Cecilben buzgott a vágy, hogy megismerje a világot, kipróbálja magát, egyszóval egy óriási kalandnak fogta fel ezt a lehetőséget. Ágostonnak nem kisebb terve volt, mint hogy az egész világ számára bebizonyítsa, ki a legnagyobb bika. Botond már végigrágta a Kerekerdő összes fáját, de nem sikerült megtalálnia élete párját. Tehát ő társra vágyott. Mindegyik állat hosszasan érvelt maga mellet, kidomborítva saját jó tulajdonságaikat, és hogy hogyan képviselnék társaikat. A nap egyre feljebb mászott, de a döntés közelébe sem kerültek. Meg-megújuló erővel kezdtek neki mindig újra az érvelésnek. A nap korongja már érintette az erdő széli domb tetejét, de a döntés még mindig váratott magára. A hangzavar csak nőt, és a fáradtság hatására mind inkább egymás ellen is fordultak. Ekkor jutott eszébe Kázmérnak, hogy az eddig háttérbe húzódó Mayának, a meztelen csigának is kikérje a véleményét. Ő csendben előre kúszott és nagyon halkan belekezdett mondandójába. – Nem szóltam eddig, mert mi értelme is lett volna. Hallgattalak Titeket, és el kell ismernem, szerintem mindegyikkötők megérdemli a Nagy Utazást. Mészáros, Te egy igazi tehetség vagy, csodaszép a hangod. Cecil valószínűleg még nagyon sokra fogja vinni az életbe, ha már ma is ilyen lendülettel rendelkezik. Ágoston, Te erős vagy, nem is gondolom, hogy bármikor legyőzőre fogsz találni. Botond, soha nem találkoztam még olyan szorgalmas állattal, mint Te. Remélem, hogy rövidesen meg fogod találni életed párját. Nem akarok én ebbe a rivalizálásba beleszólni. Ez a ti versenyetek, nekem nincsen benne szerepem. Én csak békét szeretnék. Hogy ne akarjatok megenni, eltaposni, hogy ne tiporjatok rajtam, ne legyek a játékszeretek. Nem tudom, hogy merre van az Óperencia, főleg, hogy mi van azon túl. Nem tudom, mennyivel lennék én ott több, mint itt a Kerekerdőben. Én, ami nyomot hagyok magam után, csak az a nyálka, amin próbálok előrébb jutni, de azt is hamar ellepi az erdő pora. Kérdezlek Titeket, melyikkötők tudna akár egy indokot is megemlíteni amellett, hogy én legyek a kiválasztott?

Maya beszéde után, hamar döntésre jutottak. Mivel egyik állat sem vállalta azt, hogy egy erdőben maradjon egy lelkibeteg meztelen csigával, kiválasztották őt, hogy utazzon az Óperencián túlra.

Nem vagyok perzsa, és nincsenek konkrét céljaim.

Vajon miért baj ez?

És miben/hogyan/miért/mikor/kiért vagyok jó?

Vagyok-e bármilyen?

Nélkül, vagy Nélküle?
Semmi, vagy Semmit?
Düh, vagy Dühös?
Bűn vagy Bűnhődés?
Hogy vagy, vagy Hiányzol?
Sok, vagy Sokk?
Én, vagy Senki?
Fél, vagy Félt?
Unom, vagy Untat?
1+1, vagy 1-nek a fele?
Beszéd, vagy Beszél?
Pénz, vagy Nempénz?
Siker, vagy Síket?
Sőt, vagy Sötét?
Hazugság, vagy Igazság?
Barát, vagy Ellenség?
Haza, vagy Hazátlan?
Temet, vagy Eltemet?
Elad, vagy Add el?
Nyugodt, vagy Nyugtalan?
Társ, vagy Társít?
Tapad, vagy Ragaszt?
Otthon, vagy Itthon?
Virág, vagy Növény?
Vagyok, vagy Vágyom?
Isteni, vagy Istenit?
Ért, vagy Érték?
Halál, vagy Haláli?
Jellemem, vagy Jelenem?
Fal, vagy Magaslat?
Szer, vagy Szerelem?
Barát, vagy Nembarát?
Könny, vagy Közöny?
Hallgat, vagy Halkan?
Miért, vagy Kiért?
Harag, vagy Harang?
Üres, vagy Nincs benne?
Unalom, vagy Uralom?
Nincs, vagy Nincstelen?

Szükségünk van-e gerincre, a vázrendszer e „remekre” szabott részére? A gerincem az én keresztem, viselem, mert mást nem tehetek. De fáj. Fáj, hogy van, és az is fáj ha nincs. Kínos feszességben állok veled szembe és fáj elismernem, alázattal lennem, megtisztelnem téged. A gerincem megakadályozz abban, hogy meghajoljak. Máskor viszont görcsbe görnyedve állok előtted, híján minden tisztességnek, becsületnek, tartásnak. A felemelkedésre vajmi kevés az esély. A csikorgó csigolyák nem engednek, és a teher én magam vagyok.

Nagymama mér olyan nagy füled? – kérdezi Piroska. És valóban. Aránytalanul nagy a fülünk, ahhoz képest, hogy nem igazán használjuk. Értesülünk mindenről környezetünkből, de nem halljuk mi történik körülöttünk. Előttem állsz, látom hogy beszélsz, de nem értem. Érzem, hogy fújj a szél, de nem értékelem. Nézem, érzem, de fel nem fogom. Ehhez minek fül, pláne kettő.

Nézzük a genitáliákat. Két másik testrész között hitványul himbálózó húscafatot nevezzünk férfiasságnak. A másik fél sem áll jobban, a maga kiismerhetetlenségével. Hol száraz, mint egy sivatag, hol pirosan csurgó, mint egy túlérett paradicsom, hol váladzik, mint a csiganyálka. E két szerv egyensúlyát kellene megtalálni. Csoda, hogy ez lehetetlen, s az emberek még orgazmusról beszélnek? Én bevallom, nem hiszek benne. Még hogy (el)élvezzek valamit, inkább ülök a sarokban s kaparom a falat. Tehát nem kell pénisz, nem kell a vagina.

A fejről most nem beszélnék részletesen, mert az úgy is csúnya. De kell-e szív? Annak dobogása, lobbanása, lángolása, megszakadása? Nekem biztosan nem. Túl bonyolult, túl mozgékony, túl emberi. Egy átlagos ember átlagos szíve egy átlagos évben 315.860 * 10 a hetediken szívösszehúzódást produkál. Ez gombócból is sok. Mennyi fölösleges munka, mennyi sóhaj, verejték és kín van mögötte. Mennyi minden mást lehetne elhelyezni a szív helyébe a mellkasba. Én legszívesebben egy nyomógombbal helyettesíteném, amit ha megnyomok brummogó hangot adna, mint régen a játékmackóm. Minek nekem érelmeszesedés és két infarktus. Inkább brummogok a világra, és télen megyek téli álmot aludni.

Minek nekem test, ha nem érzem magamat jól benne. Ócska porhüvely, mért várjuk hát, hogy a tartalom tetszetős és értékes legyen. Sutba vágom, tűzre hányom, eladom a testem. De vajon mennyit kapok érte? Nem érdekel. Nincsen testem, nincsen kezem, nincsen eszem, nincsen ez az írásom sem. Nincsen könny, ahogyan mosoly sem, én sem létezem. Mi vagyok hát én? Egy nagyon apró, szürke, szagtalan vákuum részlet.

Ma is érzem hogy vegetatív,
Minden nyomorultul relatív.
Kattog, Kattog, az agyam Kattog.

Folyton-folyvást azt gondolom,
Nem én vagyok, aki ezt irányítom.
Dübörög, Dübörög, Dübörög.

Merre is vezet az én utam, hova
Megyek holnapután talán sehova.
Rémisztő, Rémisztő, Rémisztő.

Elmúlok az idén huszonvalahány,
A múltamat cipelem a jelenemen át.
Térjél meg, Térjél meg, Térjél meg.

Semmitmondó szem a lélek tükre
Mutatja nekem, mi lakozik bennem.
Kongó, Kongó, tekintetem Kongó.

Kiszakadt belőlem valamikor valami,
Valahogyan nem értem mitől s miért.
Átváltozom, Átváltozom, Át-változom.

- Én nem akarok, rosszat. Én jót akarok. Én nem tehetem meg. Értsd meg. Csak miattad. Szóval, mert én nem akarok rosszat.
- Mitől félsz?

Szemét lehunyja, szemhéjait pedig görcsösen összeszorítva tartja. Arcán mind jobbra, mind balra apró szarkalábak kezdenek kirajzolódni. Homlokán is megjelennek az első redők, s lassan minden egyes ránca tovább mélyül. Homloka izzad, szeméből nedvesség csurog ki. Száját elkerekíti, mint ha szólásra törekedne, de remegő ajkai némák maradnak. Arca kősziklaként megmerevül, de látszik rajta, hogy bármelyiki pillanatban atomjaira hullhat.

- Mond, mitől félsz?

Szemét lassan kinyitja. Az előtűnő szembogár zavarodottsága kérően tekint vissza a kérdezőre, mint ha azt mondaná: Kérlek ne. Az arcizmok feszült rángatóznak, a nyelv néha kibukkan és megnedvesíti a felsőajkat, az orr szipog, a szem újra lecsukódik.

- Tőlem ne, hiszen már én sem tőled.

Feje hirtelen hátrazuhan, egy nagyot nyel, majd ráncai kisimulnak, fejét visszahajtja. Szeme immár nyugodt, de mély fájdalom is tükröződik benne. Újra szólásra nyitná száját, ami egy nemet érő fejrázásba csap át.

- Köszönök mindent.

Kezével eltakarja arcát, és dadogva ismételgeti: - Én nem…….csak…. jót,…. tudod, és…..

- Átölelhetlek?

A következő képen a földön fekszik összerogyva, begubózva. Bal hüvelykujja a szájában, melyet ütemesen és erőteljesen szívni kezd.

- Hol tartasz?
- Nem tudom. De azt hiszem …. abba hagyom.
- Jó, szóval hol is tartasz.
- Pont ezt akarom veled megértetni veled. TÚL bonyolult. Nekem ez nem fog menni. S O H A.
- Elárulok neked egy titkot. Nem szabad ezt a dolgot túl misztikusan felfogni.
- Könnyen beszélsz. Neked kezedben van a ….kulcs, megoldás, a tudás, vagy valami.
- Ezek senkinél sem megtalálhatóak.
- Hagyjál!! Szétrobban a fejem, nem akarlak tovább. Menj a büdös picsába, nincs szükségem rád.
- Szóval hol tartasz.
- Hőő Hő Hő
- Nyugalom vegyél mély levegőt. Így. Jó lesz. Ne törödj most semmivel. Szóval. Nem is tudom, hirtelen mit mondjak. Hány lába van egy elefántnak?
- Hát! Azt hiszem kettő. Vagy lehet, hogy nincs is lába. Nem tudom, minden olyan zavaros. Néha mindent kettőnek látok, és nem tudom eldönteni, hogy ez tehetség, vagy betegség. Érzem azt hogy …. szóval azt, hogy hatalmam van. Hatalmam van azt állítani, hogy kettő. Máskor is megtettem már. Nem elefánt volt, nem is kettő, de sikerült. És meglátták bennem, és hittek, és hittem, de mikor már minden kettő volt, én felkiáltottam: Meggyógyultam! Most már mindent egynek látok. És pontosan ez az. De én ma eldöntöttem. Nem akarok látni, mert fáj. Fáj a tudat, hogy nincs hatalmam magam felett. Hogy a kettőnek semmi köze az egyhez. Hogy soha meg nem gyógyulhatók. Hogy megöl a megölelhetnékem. Az hogy gyenge vagyok. Már a csuklómban érzem. Az alkaromban az erek, mint megfásult ágak léteznek. Illetve dehogy is léteznek, csak feszítenek. Széjjel. Remegek és átváltozok Önmagammá, az igazi énemmé. Az A-ra még nem emlékezhetem. A B biztos boldog volt. Aztán jött kettő kerek, könnyedebb, de E-vel már igen megszenvedtem. Az F, mint fal tornyosult elém, de mikor megmásztam, fent voltam, és sikerül végignéznem magam körül. De kellett, hogy tovább menjek, és a g megöl. Két apró hurokja nem enged, körül fog, és szorít és csak szorít. Már nincs előttem semmi. Sem kettő, sem egy, sem H. Félek, hogy örökre magába zár, hogy hiába dörömbölök, nem enged el soha már. „Őrület, őrület, …… a szalonban….. dübörögnek a pszichopaták.” Nagyon-nagyon vékony a határ, és én látom már mindkét oldalát. Vagy csak egy oldal van. „Vezetgetnek. Ki vezet? Mi vezet? Zet-zet, ki vezet? Kivezethetne.”
- Szóval itt tartasz. Nem is tudom. Talán….
- Elegem van belőled is. Te is része vagy a rendszernek. Egy apró kis pixelhiba, de ott vagy mindenütt. És….
- Én veled vagyok, hidd el. Az jutott eszembe, mi van, ha az a g inkább egy G. Egy olyan valami, ami nem zár magába, ami enged téged megpihenni, ami mély és tágas, de már látszik belőle H is. Ehhez mit szólsz?
- G G G G g G G Nem értem. Tényleg nem értem. Akkor ez most hogy is van………...