Bocsánatot kérek a kedves olvasóktól -ha még egyáltalán van ilyen,
mivel állandó jelleggel frissül blogom tartalma, érdekesebbnék
érdekesebb témákkal- , hogy most dühöngeni fogok, kissé filozófikus
felhanggal. Egyrészt dühös vagyok a nem egyenes emberekre, nagyon.
De ez most tulajdonképpen mindegy is. Furcsa jelenséget vettem
magamon észre, és nem hagy a dolog nyugodni, sőt mi több idegesít.
Nincsen másról szó mint gitározásról, vagy zenélésről, vagy hívja
ezt a baromságot mindenki annak aminek akarja. Régente úgy kerültem
bele azon esetlegesen engem hallott szakértők vagy zeneismerők
agyába, hogy iszonyatosan ösztönösen játszom, gyakorlatilag
felszabadítom az összes fölösleges energiámat akkor amikor a
hangszer a kezemben van. A minap hallgattam magam meg egy másfél
évvel ezelőtti felvételen, és megállapítottam hogy milyen
fantáziadúsan, energikusan tudtam játszani, egészen el voltam
ájulva nagyságom előtt, majd elkezdtem gondolkodni. Majd gitározni,
és rá kellett jönnöm, hogy amit most csinálok, már egy jó ideje,
ahhoz képest, ami volt, egy élettelen, bizonytalan
útkeresés-szerűség. Nem fogom meg úgy a hangot ahogy azt meg kéne,
nem vezetem elő, nem csinálok technikás, ritmikailag játékos, vagy
izgalmas előkét, és görcsös a balkezem, de mint az állat. Magyarán:
szürke, és átlagos. És ez kissé lelomboz. És nem is szabadulok fel
játék közben, ahogy visszanézek, régóta.
le a tetejére
