Hogy mi akarok lenni...tököm tudja..,boldog

Mivel nagyjából 1200 Ft boldog tulajdonosa vagyok -teljes egészében öt-, és tízforintos címletekben-, felhőtlenül boldoggá tette péntekem első tíz percét az egyheterajtamvolt, mosásba vivendő ingemből kihulló egyszálhiányzikbelőle cigaretta. Viszontcserébe.  

Hogy ismét egy igen tartalmas, és nagylélegzetű megjegyzéssel gazdagítsam haláltusáját vívó blogomat, mintegy bíztató csókot lehelve verejtékező homlokára, megmondom mi van, tömören, és szárazon: Teljes mértékben össze vagyok zavarodva. Ez meg ritkán fordul elő határozott szerénységemmel.

Tetőfokomat hágja az önbizalmam.

Bocsánatot kérek a kedves olvasóktól -ha még egyáltalán van ilyen, mivel állandó jelleggel frissül blogom tartalma, érdekesebbnék érdekesebb témákkal- , hogy most dühöngeni fogok, kissé filozófikus felhanggal. Egyrészt dühös vagyok a nem egyenes emberekre, nagyon. De ez most tulajdonképpen mindegy is. Furcsa jelenséget vettem magamon észre, és nem hagy a dolog nyugodni, sőt mi több idegesít. Nincsen másról szó mint gitározásról, vagy zenélésről, vagy hívja ezt a baromságot mindenki annak aminek akarja. Régente úgy kerültem bele azon esetlegesen engem hallott szakértők vagy zeneismerők agyába, hogy iszonyatosan ösztönösen játszom, gyakorlatilag felszabadítom az összes fölösleges energiámat akkor amikor a hangszer a kezemben van. A minap hallgattam magam meg egy másfél évvel ezelőtti felvételen, és megállapítottam hogy milyen fantáziadúsan, energikusan tudtam játszani, egészen el voltam ájulva nagyságom előtt, majd elkezdtem gondolkodni. Majd gitározni, és rá kellett jönnöm, hogy amit most csinálok, már egy jó ideje, ahhoz képest, ami volt, egy élettelen, bizonytalan útkeresés-szerűség. Nem fogom meg úgy a hangot ahogy azt meg kéne, nem vezetem elő, nem csinálok technikás, ritmikailag játékos, vagy izgalmas előkét, és görcsös a balkezem, de mint az állat. Magyarán: szürke, és átlagos. És ez kissé lelomboz. És nem is szabadulok fel játék közben, ahogy visszanézek, régóta.  

Egyáltalán nem értem a rendszert. Ok-okozatot kérek összefüggésileg feltárva.

Nem is tudom mit mondjak arra, hogy a köztévében "a Bergendy" nevű, általam kevésbé nagyra becsült figurával beszélgetnek bizonyos "Rocklexikon"  cím alatt futó műsorban az egykori magyar rockzenéről, az ebben rejlő erőről, szabadságról, és lázadásról. Ez így önmagában is nonszensz. Az is nonszensz, hogy közben természetesen a fickó elmondja, hogy ők ám azért jajdenagyon üldözöttek voltak, és hogy mennyit kellett neki személyesen a rendszerrel harcolnia. Közben majdnem megcsókoltattam a családom nőtagjaival a képernyőt, mert ilyen embert nehéz találni, egy ilyen egyenes megbízható valakit, így hát tisztelegjenek már neki. Ezek után Bergendy úr kifejti, hogy a kisfia problémáit meghallva, bement a köztévébe, majd műsort készíttetett valami Tánciskola néven, ami így milyen kurva jó volt. Hát akkor ez most mi. Üldözte a rendszer, ezért, hogy ne legyen belőle baj, meg kellett csinálni a kisfiának azt a nyomorult tévéműsort, hogy az egyes frusztrációit a tévé előtt leküzdve normális felnőtt legyen a kis gézengúzból. Mikor végre kimondták a végszót, gondoltam, hátha következik valami természetfilm, vagy mittudomén, politikás, nemzetiségi...x műsor. Erre "Akácos út" sanzonműsor Antal Imrével (I.Ny.). Remélem a következő prográm egy Táncdalfesztivál ismétlés lesz, vagy netán tudósítás a Leninvárosi Vegyikombinát délutáni műszakváltásáról. 

Miután állítólagosan snassz lett volna az az öltözet, amiben gondoltam hogy részt veszek a bizonyos szombati esküvőn, rákényszerítettek egy hamisítatlan striciöltözet megvásárlására, ami még az is lehet, hogy inkább egy cirkuszi kikiáltó jelmezére emlékeztet. 

Kiszámoltam, hogy a szombati legénybúcsú-napon összesen 19 üveg sört, és három deci égetett szeszt fogyasztottam el. Tegnap permanens halálfélelmem volt, amit egy-egy kanál mézzel, illetve alvással próbáltam csillapítani. Mindenesetre még éjfélkor is úgy feküdtem le, hogy egy nagy perzselő alkoholgolyót éreztem a torkomban és a gyomromban.

Fölrobbant mellettem a jénai. 

Kezdek az agyamra menni, továbbá felcsavarodni kis életem motorjával a környezetvédelem nevű hatalmas országútmenti fára, melyen már jópár koszorú ott lóg, és köti a néni a boltban az enyémet is. Így a kivégzési időszak végére kicsit elfáradtam, pláne amiatt a szájbatekertvert gyerektábor miatt, ami alapjában véve annyira nem volt rettenetes, csak olyan mértékben fáradtak el az idegeim, hogy nagyon, aztán hazajövök, oszt amíg távol voltam nem javítódott ki az elégtelen, tehát személyesen nekem kell érte megdolgoznom, ami természetesen természetes, de ettől függetlenül azt kívánom, egyen ürüléket.