Elkezdtem leírni egy másik történetet, de az explorer becsukta magát. Vagyis kettő ablak egyszerre.
A HÉV miatt a balra kanyarodók előtt tízpercenként negyed óráig le van eresztve a sorompó arrafelé, amerre nekünk minden hétfő reggel menni kell. Zilált és álmos hangulatunk felvidítása érdekében úgy döntöttem, hogy a negyed órát a sarki kocsmában való kávészerzéssel töltöm ki.
A kocsma hosszú, fehér épület, középen egy nyitott, sötétbarnára mázolt ajtó kicsi, koszos függönykével az ablakon. Nyitva 0-24-ig, az egyetlen hely, ami reggel fél kilenckor tárt kapukkal vár. Kezemben pénztárca, telefon, a küldetést pedig teljesíteni kell. Poros ajtón belépek a még ilyenkor is sötét, poros kocsmába. A pult és a bejárat között álló férfi hatalmas, kék szemei rámmerednek, kifejezéstelenül, de szomjasan, pedig a kezében van fél liter fröccs. A munkafalumban szerzett tapasztalatok birtokban rá sem hederítek. Pult mögött senki, jobbra kis teremben nincs pult, balra semmi: várok.
Várok.
Kitekintek az ajtón, Nieto még mindig ott kuksol a mocskos, üres út közepén a szép kis fekete autóban.
Várok.
A pult mögött lévő kis helyiségben egy apatikus középkorú női hang beszélget egy hangos és határozott, de inkompetens férfihanggal, utóbbi utasítgatja az előbbit.
Várok.
Ööö.
Várok.
A női magassarkúak megjelennek az ajtóban, rámnéznek, aztán visszamennek, és tovább folyik a beszélgetés a hiányzó ötven forintról.
Várok.
Nieto még kint, de engem les.
Várok.
A férfi hirtelen besodródik a látószögembe, észrevesz, felfedezi, hogy rájuk várok és szélesen elmosolyodik. Hatalmas, hasas, szakállas negyvenes.
"Mit adhatok?" - süvölti, és eltűnik a látószögemből.
Várok.
Megjelenik, de még mindig vigyorog.
"Valika!"
Valika lilás hajú, meggytört arcú, mosolytalan középkorú nő.
- Mit kér? - kérdezi.
- Két tejeskávét - hadarom, és aggodalmasan pillogok kifelé. A várakozás közben gyakorolt haragos arckifejezést inkább félreteszem későbbi, alkalmasabb pillanatokra, és a következő másodpercben teljesen elfelejtem. -...elvitelre.
Gyorsan teszem hozzá, mert a levert nő picike porceláncsészét tesz a kávéfőző alá.
-Tej nincs. Tejszín.
- Jó - mondom - csak sokat kérek belőle, mert szokott fájni a gyomrom, és...
Nem is akartam folytatni. Csak sok tejszínt akartam.
- Majd jó hosszúan adjuk, jó? - robbant ki a főnökből az orkán, teljesen meglepetésszerűen. Mostanára megérett benne az elszántság, hogy csak azért is kifogástalanul teljesíti minden kívánságom, megmutatja ő a Valikának, hogy kell ezt csinálni, ha törik, ha szakad, ki leszek szolgálva, és kész.
- Csinálja hosszúra, Valika!
- Főnök, a gép nem ad hosszú kávét, elromlott, tudja?
Főnölnek eszébe sem jut feladni.
- Akkor megcsinálja, és felönti forró vízzel! Mennyi cukrot kér?! - támad rám a hapsi.
- Hármat, de mondjuk a két kávéba kettőt.
- Kettő kávét Valika, két cukrot! Nincsen műanyagpohár - kiabál nekem, harminc centiről - És szedjen elő egy ásványvizes üveget!
- Ásványvizes üveget, főnök... - Valika teljesen lemondó hangon kérdezi, mint egy hisztérikus gyereket. - Lehet kólásat is, vagy betéteset. Nincsen félliteres ásványvizes - alig hallom, mert a pult alatt kotorászik.
- Akkor litereset! - Főnök nem. adja. fel. Nem.
- Hogy néz abba ki a fél deci, főnök?! - és Valika rendíthetetlenül mosogatja a kétdecis kólásüveget.
- Tökéletes lesz a kólás is. - megpróbálom megnyugtatni Valikát, amíg a hiperaktív hipoattentív főnök nem figyel, és mosolygok.
- Szórja be előre a cukot! - kiabál a főnök, de Valika addigra feloldotta a csészében a zacskós cukrokat, és kopott, piros tölcsért gyömöszöl a kólásüvegbe.
- Még jól is néz ki! - teljesen felvidulok, mert még soha életemben, semmilyen körülmények között nem láttam kólásüvegben kávét, de hogy azt nem képzeltem, hogy pénzért, vendéglátóipari egységben így fogok valaha is kapni, az biztos. Valika is mosolyog egy kicsit, ez tényleg annyira vicces.
- Háromszáztíz forint lesz - mondja Valika, amíg elkészül. Semmilyen kupak nincs a kólásüvegen.
- Hozok műanyagpoharakat! - harsog a főnök.
- Szerintem érdemes lesz kiírni, hogy kávé elvitelre - javaslom - mert az autósok, akiket megállítanak, biztos jönnek érte.
Valika és a Főnök egyszerre igyekeznek biztosítani arról, hogy ezért itt autós nem fog megállni. Próbálom kinyögni, hogy ha maguktól nem állnak meg, megállítja őket a hév, de a forgószelet nem tudom túlkiabálni. A Főnök közben még teljesen összefüggéstelenül és fülsiketítően elmagyarázza, hogy tudom-e mi kellene ide, hát az kellene, ha ezek a barmok, akik mind vidékre mennek, de persze nem tudnák megbecsülni, de egy kávé meg szendvicsautomata, az kellene.
Hátranézek.
Nieto, autó, sehol.
- Viszlát - vigyorgok hátra, és arra gondolok, hogy megérte.
