Kik ezek az emberek? Itt élek velük fél éve, 20 éve ismerem őket, semmi közöm hozzájuk, és mégis úgy érzem, hogy amim csak van, azt tőlük kaptam, vagy még mindig kapom, ezért kényszeresen ragaszkodom ahhoz a bár már elmúlt, de akarattal fel-feltörő érzéshez, hogy vissza kell nekik adnom azt a...
És akkor itt elakad a gondolatsor: nem tartozom semmivel; és mégis valamivel, azzal: ami az ami ideragaszt, szóval "el nem enged": lelkiismeretfurdalás. Ja meg a gyász, a fájdalom, az indokolhatatlan felelősségérzet, a szánalom, és az a tudat, hogy a történelem, és az egyes ember életének eseményei ismétlik egymást - vagyis a peckesen csillámló víz tetején hirtelen felbukkan a közeli nyüzsgő délibábváros csatornáin keresztül a szabadba bugyborékoló, bújkáló szar, és bukdácsolva, habozva önti el szemernyi, hamvas életem csermelyét.
Napról napra erősebben könyörgök, lassan már zsarolok, hogy csak ma ne, csak holnap ne... csak még legyen egy holnapután, meg egy azután... adj még két hetet, ..csak amíg haza nem jövünk a nyaralásból, csak addig ne történjen semmi rossz...
Zsarolom az Istent, hogy várjon, még ne vegyen el senkit, mert utálom a temetőt, és utálok emlékezni.