ez egy szép mendemonda:
Egy
vízhordozónak volt két
nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a
nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik
tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított.
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már
csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment. Minden nap a
vízhordozó csak másfél edény vizet szállított a házba.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz
tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a
tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele
annyit tudott teljesíteni...
A két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordozót a
pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon
teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én
mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek ennek
az oldalára. Minden napte
locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a
gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél
olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a
házamat.
Tanulság:
Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian
törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik
mindannyiunkban megvannak, teszik az életünket olyan nagyon
érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak,
amilyen, s a jót meglátni másokban.
