lehozó
Szomorúbb hír. Nagyanyám agonizál, és azt mondta a kolléganő, hogy a következő rohamba bele is fog halni. Már csak ez kellett nekem. Körbe üzentem a családnak, hogy aki elakar tőle búcsúzni, az még most tegye.
Szomorúbb hír. Nagyanyám agonizál, és azt mondta a kolléganő, hogy a következő rohamba bele is fog halni. Már csak ez kellett nekem. Körbe üzentem a családnak, hogy aki elakar tőle búcsúzni, az még most tegye.
Vannak dolgok, amik az ember életében váratlanul, és tragikusan gyorsan történnek. Az egyik ilyen a Mama elvesztése. Hála a jó égnek, én még nem élhettem át eme felettébb kellemetlen érzést- maradjon ez így még sokáig-. A történetem ott kezdődik, hogy az Apai nagyanyámmal már újszülött korom óta nagyon meghitt, és bizalmas kapcsolatban vagyok. A két nagyanyám közül, Ő az egyetlen akiért tűzbe raknám kezemet is. Tőle tanultam meg főzni, sütni, hímezni, kötni, takarítani, és szocializálódni. Életem nagy részét nem otthon, hanem vidéken a töltöttem nála. Ő tanított meg olyan dolgokra is amit a szüleim kihagytak belőlem, és Anyám helyett Anyám ként nevelt. Egy szóval, sokat, nagyon sokat köszönhetek neki. A szomorú dolog az, hogy mivel szűkös szabadságomat nehezen tudom felosztani, így mostanság elég kevés időt töltök vele. Ezt én is érzem. A múlt héten Nála töltöttem egy párnapot extra pihenés képen. Ki takarítottam, kiporoltam a nagy szockommander szőnyegét, és főzögettem mint általában máskor is. Tehát nem nagyon hagytam dolgozni, hogy legalább akkor pihenjen amikor én ott vagyok. Ez be is vált részlegesen. Mert ugye egy régi szabású, erősen baloldali berögződésű, volt egészségügyi dolgozót, nem lehet teljesen munka mentes napra bírni így kint a kertben tevékenykedett. A napi teendők végeztével lepihentünk a nagy melegben, a vályog odú hűs rejtekében. Amikor estére járt az idő, és megtárgyaltuk a szőnyeg visszahelyezése során keletkezett göröngyöket, a régi lakk kopott hajópadlón, fel is kellett tápászkodnunk már-már kínkeserves édes pihenésünkből estebédelni. Mama furcsa hangon nyöszörögni kezdett, és erősen koncentrált a felkelés iszonytató nehéz feladatára. Ez eddig is nehézkesen ment, de most látszott az amit egy magamfajta tapasztalt ápoló sosem szeretne látni a saját családtagjain. A szenvedéses fájdalom jeleit. Ekkor döbbentem rá, arra a borzasztó kies tényre, hogy 85-éves korára megöregedett. Múlt évben még szaladgált, és nem igazán volt semmi ilyen jellegű panasza. Hogy ne lássam rajta, hogy mennyire nagy fájdalmat okoz neki mostanra egy általunk, igen egyszerűnek tartott feladat végráhajtása. Inkább lilára harapta megkopott műfogsorával az alsó ajka, ráncos peremeit, mint hogy egy enyhe fájdalomra utaló jelet is adjon. Kemény jellemvonása még ilyenkor is megmaradt, hogy sose keljen szégyenkeznie. Amikor végre túlesett a mutatványon, akkor rákérdeztem:
- Mami, fáj valamid?
- Óh, ne is törődj vele Balázska!! Semmi probléma…
- Biztos nincs baj Mami? –kérdeztem firtatva, ápolói megérzésemre hallgatva. Éreztem hogy gáz van, nagyi háza táján-
- Ááá… csak a felkelés közben kicsit fáj a derekam, és a csípőm…
- Mami, mennyire fáj? –érdeklődtem, hogy tényleg annyira súlyos-e, mint amennyire kinéz-
- Hát szedek rá fájdalom csillapítót- válaszolta elcsukló hangon- (itt fontosnak tartom megemlíteni, hogy sosem szedett gyógyszert, főleg fájdalom csillapítót, amióta ’65-ben rájöttek a nagy vörös tudósok, hogy függőséget okoz. Tehát utoljára ekkor szedettbe orálisan tablettát még akkor sem amikor hónapokig nem bírt felkelni az ágyból.)
- Mennyit szedsz, és milyet?
- 3-at, 4-et. Attól függ mennyire fáj. (Gyógyszer nevet nem írok, de elég tudni hogy az egyik legerősebb fájdalomcsillapító a Morphium előtt)
Ekkor koppant a nagy megvilágosodás… Ajjaj… Itt nagy gáz van…
Rájöttem, hogy igen… igen… nem sokat ád’ mán’ a jó Isten. Ezen pillanat után tényleg elkezdetem figyelni Mamit, és ez tényleg gyakori jelenség. Már nem is nagyon mozog akkor sem, amikor kéne. Amit mozog az is kín, és gyötrelem számára. Gondolom a pokol 9. bugyra sem ér fel a fájdalmainak mezejével. Az a tudat, hogy elveszítem, sötét vészmadárként lobogott a gondolataim sűrű rengetegében. Ma a Halászbástyán járva találkoztam egy igazi magyar cigánymuzsikussal. Meg kérdezetem, hogy nem-e húzna el egy nótát az én kedvemért 2 Bach concerto között? Nagyon felbuzdult kérésemen, és már pendült is a tiszta hegedű hangján az Akácos út. c. mű. Sírva fakadtam a második strófa után. Könnyeim eme dolgokat tükrözték, ólomként legördülő rezzenéseikben. Most este, itthon is sírtam egy sort…
Nagy keleti mesterek, azt mondják, hogy a ragaszkodás szüli eme baját az embereknek. Én mint buddhista, nem is ragaszkodom semmihez, és senkihez. Az a dolog könny fakasztója, hogy szeretem a nagyit. Nem ragaszkodom hozzá, csak a szeretete fog hiányozni amikor eljön az a bús, fekete gyászos komor óra.
Ez jár most a picinyfejemben….