még friss szakításból maradt vissza
Mély érzéketlen fájdalom lett úrrá testemen. Sötét árnyai az életnek, újra és újra mélyebbre kergetnek. Keserű sorsom igen kevés boldog pillanatot repített felém, és kínzó maró porral dörgöli le azt is ami adatott. Mind, mind félszegen föltápászkodtam eddig a földről, de most lehúznak az árnyak. Úgy érzem lenn maradok… végleg. Testem, lelkem összetörve, petyhüdt hervadó színekben kavarog, és vérrel átitatott sebzett szívem gennyes húsa, saját levében kuporog. Minden szó, emlék, és pillanat, mely emlékemben él, egy-egy újabb dobbanás gyötört szívem maradékából. Halott kőként zuhanok, feslő égszínű ruhában, a gyötrelem és kín forrásában. Testem egyre öregesebben, és nehezebben vonszolja magát. A hátamban a kés, mélyen belém fúródott. Nincs erőm kiszedni, és vérrel átitatott ragadós porban kúszom tova, mint a holtlelkek az alvilág kapuja előtt. Elfáradtam… utolsó kés ez a hátamban. Lelkem mélyen hamuvá enyészett, és nem lesz belőle már ember. Félek, hogy bármi is éled újjá hamvából, mint a főnixmadár, az már nem az lesz aki volt. Tudom, hogy csak egy darab élettelen, érzéketlen, és hideg fekete széndarab lesz. Nem lesznek érzéseim, érzelmeim, és az emberekkel csak annyira fogok törődni hogy flegmatikusságomon csak a közönyösségem emelkedhessen túl. Lehet hogy nem leszek túl népszerű, de már ez nem érdekel. Az életben azért legyek jópofa másokkal, hogy ők kihasználjanak, vagy mert akarnak tőlem valami pluszt amit mástól nem kapnak meg. Ezentúl nem fog érdekelni, hogy kinek mit bír el a lelke, szarok én a mások lelkére. Ha nem tetszik nekik forduljanak pszicho mókushoz.
