Milan - Roma 1-2 (0-1)
gól: Brocchi (56.), illetve Totti (7., 83.)

 

 

 

- Hé, Francesco!

- Totti vagyok, nem Francesco. Totti.

 

Széjjelmegy a fejem. Széjjel. Robban.

 

Semmi sem lesz más. Talán csak a fény lesz más. Egy fát fogsz rajzolni, ugyanúgy, egy fehér papírra.

A havazásra emlékezni sem fogunk, bár a fényfüzérünk még meglesz, és igen, a fények talán másak lesznek majd akkor, zöldek, akár a fák, amiket rajzolsz, hófehér papírra.
A Wesselényi utcán a tenger felé indulnak majd a trolibuszok.
Ne aggódj. Tudni fogom, mikor kell jelezni. A kék sziklák után lesz egy megálló majd, aztán ugye jön az öböl (na, ott még nem szállunk le, semmi kedvem megint kutyagolni majd órák hosszat), aztán már a mi megállónk: Tengerpart.
Látom, ahogy megyünk.
Azon a hosszú betonúton baktatunk egy jó ideig. /Eléggé becsapós név mondjuk egy megállónak az, hogy Tengerpart. Igaziból még jó fél óra innen is gyalog ahova tartunk, de én szeretem ezt a sétát, a gőzölgő betont, a remegő árnyékokat. Hopp, nézd csak, a sirályokat ott, jobb kéz felől. Közeledünk./

A kék szoknyád van rajtad, a kockás. Szép vagy, csinos. Barna, erős.

Csorog arcodon a fény, a kezed lóbálod, hátranézel, majd futásnak eredsz.
Innen már csak pár perc, és ott vagyunk.
Semmi sem lesz más. Talán csak a fény lesz más.

Karom lesz a nap, szembogarad a telihold, vánkosunk a tenger.
Jól fogunk majd élni. Halakat eszünk, beszélünk a széllel, összevissza szeretkezünk, mintha örökké élnénk.

 

Talán csak a fény, az lesz egy kicsit más.

 

Gyere, ideje reggelizni.

 

 

KAZINCBARCIKA-FTC 2-2 (0-2)

A kulcsmomentum: ... A hajrá is remek csatát hozott, s a 82. percben bekövetkezett az, amit csak a legvérmesebb hazai drukkerek reméltek. Sebők remek beívelését a kiválóan érkező Dávid fejelte a kapuba, vagyis egyenlítettek a hazaiak!

 

 

A lefújás után több ezer barcikai szurkoló ünnepelhetett, hiszen a hazai csapat bravúros teljesítménnyel rabolt pontot az élvonalba igyekvő ferencvárosiaktól.

 

Hajrá Barcika, hajrá Borsod-Abaúj-Zemplén!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

_{a faszkivan}

 

 

El sem indultam, meg sem jöttem, mindig itt voltam, ha a nagyátlagot vesszük.

Egy darabban, egészben.

Szóval. Megint az írásról akartam írni.

Van úgy, mint például most is, hogy áttekintem interpretációs stratégiáimat.

Van az úgynevezett határtalan egész. Ezt nem tudom jobban elmagyarázni. Ebben élünk. Ezt a határtalan egészt metszi a tapasztalategész. Miután meglátom a metszésben azt a részt, azt a pontot, ahonnan elindulhatok, és miután felismertem magamban az elszántság irányát, elkezdődik.

Hol kisajátítva, hol háttérbe szorítva azt, amit lényegnek hívunk, saját kódjaimmal destruálom a mondnanivalómat, kialakítom így a szöveg rétegeit. Majd szépen fokozatosan a céljaimnak megfelelően, bontok ki, zárok be, utalok, emelek és ereszkedek, a hangomat belefoglalom a szöveg zárványaiba, hogy a végén fellélegezzek, na, ezt akartam mondani. Nem nagy trükk.

 

Itt ez a kép:

 

 

Talpon vagyok már, fáradtan, de a várakozás izgalmával. Arany kígyó minden lélegzetvétel. Te a cserépkályhánál állsz, nekidőlsz, vörös-arany fény rajtad, az arcodon. Nekem a hátamon.

Most forrósodik minden.

A tested szép, a hajad kócos. Grimaszolsz. Jól van. Most már minden rendben van.

Szép vagy.

Szemek, kezek. Szemek kezek.

 

Símul.

Figyel.

Piros.

Pirosló.

 

Ujjaim az ősz pontosan helyükre illesztett alkatrészei.

^{The Guru gave me only one Word:
Enter into thy deepest Self.
The guru's precept came to me as God's word,
That's why I started dancing nude.}

 

 

Fáradt vidék ez, és fehér, mint a só. Nem élnek rajta sem hercegek, sem egzotikus vadállatok. Tenger szegélyezte tartomány : kék és fehér. Egy romos épület a távolban, repedésekkel szabdalt óriás sziklafal, sirályok. Kezemben ásó.
Ez a harmadik napom itt, ez pedig a harmadik napom reggele. Félmérföldnyire innen a ház, ahol most lakom. Fehér és kék. Éjjelente apró bogarak másznak a falakon. Lehetetlen megszokni neszezésüket.
A hullámok közt félig, s félig a partra sodródva egy oldalára dőlt hajó, tőlem nem messze. Mintha kapaszkodna a hullámverésbe, majd mintha mégis vonzaná a part. Két világ határán sodródik.
Egy fehér és egy kék világ határán.
Megállok, hagyom, hogy a szél befújjon rongyaim alá.
A nap ereje percről percre nő.
Péntek van. Reggel hat óra.

A Marin egy kis hotel volt Sévigné nyugati részén. Emlékszem, késõ este érkeztünk, és kivettem egy szobát, reggelivel. Ennél tovább nem tudtam, hogy meddig maradunk.
Minden függőben volt.
És akkor még megvolt mindenem.

Nagyon gyorsan megyek, már legalább tíz perce. Az imént az az érzésem támadt, hogy feltétlenül meg kell állnom, mert valahogy kibillentem a normális állapotomból.
De nem álltam meg.
Gyalogolok tovább.
A homok kezd kényelmetlenül forró lenni a talpamnak. Valamiért eszembe jut az az utca, a hotel előtti szűk utca, és az utcai szemetesekből áradó dohos szag. Egy fekete fehér kép. Egy kusza hajnal. A hangom.
Ez annyira abszurd, hogy kedvem támad futni.
Már öt perce futok. Kezemben ásó. A nap égeti a vállam.

Péntekenként mindig ugyanannál az asztalnál ültünk. Te és én. Kedveltük a külvárosban tett hosszú séták után azt az eldugott helyet, azt az eldugott asztalt. Nem volt fontos beszélnünk sem, már mindent tudtunk.
Lapról lapra, fejezetről fejezetre haladtunk egymásban előre, olykor lázasan, olykor közömbösen. Néha jó volt megállni az olvasásban, és csak nézni. Csak ülni.
Isteni kagylókat ettünk péntekenként.


Rájövök, hiábavaló felosztanom az időt. Hiába tervezem meg a napokat előre. Ez negyed óra, ez fél, ez csak pár perc… Teljességgel fölösleges. Ebben a világban nincs értelme a rendszerezéseknek, ez a tartomány úgyis magával ragad mindenkit. Egy szélesedő lejtőn hömpölyögnek az órák.
Abbahagyom az ásást. Talán húsz nap. Talán több. Tudom, újra vízre kerülök hamarosan.
Tudom.
A fény változik most, és vele változik minden. Az akvamarinba szürke vegyül, felhők rohannak sebesen, élénkül a szél. A délutáni nap olvadt üveg.
Úszni indulok. Ma messzebb merészkedem.

Tegnap egész éjjel jajjgató koromfekete eső csapkodta a házam oldalát. A szívdobogásom ritmusára.
Dodomm, dodomm.
Dodomm., dodomm.
Az árnyékok hullámzásában könnyen felborul az érzékelés. A nyitott szem valóságába keveredik az álom, látom szinte, hogy egy reggel, egy teljesen hétköznapi reggel, ugyanúgy, mint máskor, mint mindig, fölkelek és ugyanúgy, mint máskor hozzád érek. Dodomm, dodomm, dodomm., dodomm.
Hosszú percekig nem hagy nyugodni a sejtelem, hogy mégis itt vagy a közelemben.

A Göncölszekér azon az éjjel egészen alacsonyan állt



Úgy döntöttem holnap tovább fogok ásni...