can't read my poker face

Kopogó léptek. Üres visszhang kong a csendben.
Ijedt barna szempár. Kétségbeesett pillantások.
Félelem az arcon.
Egyedül vagyok.
Karom utoljára Utána nyúl. De hiába. Hiába kapkodok Felé. Csak levegőt markol remegő kezem.
Erőtlenül rogyok a hideg padlóra.
Szólnék Hozzá, de ajkam hangtalan marad. Torkom száraz.
Szívem dobolása megsüketít. Agyamban zubog a forró vér. Éget.
Kiver a jeges veríték.
Lassan hasítom fel a bőrt. A fájdalom hirtelen agyamba tódul.
Aztán mindent elborít a vörös. A láz, a forradalom, a szenvedély, a gyilkos szerelem színe.
Az agy tompul...
Bevillanó képek. Vakító emlékek.
Távolodó hangok.
Szemem erőtlenül lecsukom.
Némán, könnyek nélkül búcsúzom.
"Ég Veled!"-et int az élet...
Kialszik a lélek...

Gondolatai olyan hevesen kergették egymást az elme játszóterén, hogy észre sem vette, hogy mozdulatlan fekszik már órák óta az ágyában. Arra eszmélt, hogy a két takaró és melegítő ellenére is rázza a hideg. A konvektorhoz ment, de az eddig is a legmagasabb fokozaton öntötte magából a hőt. Ahogy visszafekdült az ágyba, hirtelen megint elkapta a kába részegség érzete. Még ki sem józanodott, de gondolatban máris bontotta az újabb üveg bort, ami a hűtőből vágyakozott az ágya melletti pohárba. Kissé ingatagon de ismét kiszállt a párnák közül, s bevette lelki szemeivel a hűtőn lévő célkeresztet. Édes dallam volt a fülének, ahogy a borosüveg és a parafadugó megváltak egymástól. 2004-es édes tokaji hárslevelű.

Az ágya mellé tette, és arra gondolt, amíg visszacsomagolta magát a takarókba, hogy mennyire lealcsonyító a bor számára, hogy nem az élvezet, a zamat miatt lett a társa, hanem csupán a fájdalom csillapítása miatt esett rá választás...

 

A hideg, a fagy szinte lemarták csontjának vázáról húsát.

Gyűlölte a téli napokat.

Kiváltképp a mait.

 

Újra és újra felrémlett előtte a viaszos arc, s ez nagyobb fájdalmat okozott neki, mint a tél miatti testi kínok, mert ez a lelkét marcangolta...

 

 

Kintről beszűrődött a zakatoló élet zaja, de nem érzett sóvárgást utána.

A bilincs szorította a csuklóit, de a fájdalmat már rég felváltotta a a bizsergető érdektelenség.

Éhezett...

A fény elvakította, ahogyan a fogvatartója megnyitotta az ajtót.

És akkor, ahogyan a fény utat tört szeme feketéjén át eltompult agyáig, úgy rémlett fel benne az édes, sós, fanyar, keserű ízek emléke...

Nem érzett már fájdalmat, csak a vér és a sár ízét a szájában.

Teste erőtlen volt, zsibbadt.

Már a kezét sem tudta pajzsként maga elé emelni.

Néma megadással hallgatta a fölülről kövekként rázúduló zihlálást.

Tompa dobbanások.

Zúgás.

Úgy görnyedt a földön, mint a hajléktalan, ahogy a téli fagyban rongybabává válik a hideg és az alkohol egyvelegétől.

Némán állt. Mély megvetéssel szemlélte a mezítelen női testet, Soha ilyen szánalmat még nem érzett emberi lény iránt, mint ezekben a pillanatokban. Igazából már rég növekedett benne a gyűlölet, csak mindezidáig nem akarta hagyni, hogy tudatosuljon benne ez az érzés.

 

A benne burjánzó utálat kifejezéseképp szemen köpte.

 

A nyál utat tört magának a tüdejéből kiáramlott forró levegő utáni párában, mely homályossá tette tükörképét…

 

Gondosan eltervezett mindent. Kikészített minden eszközt, amely a terve megvalósításához szükségeltetik.

 

A kádat teleengedte. A víz szinte forrázni fogja húsát, de ezzel most cseppet sem törődik. Hiszen épp ez volt a cél. A fájdalom fokozása. Nem véletlenül nem jeges a víz, nem akarja enyhíteni majd kínjait. Azt akarja, hogy ahogyan a kés fut majd a húsában, úgy marja egyszerre a lelkét is.

 

Sokat gondolkodott mivel is kezdje. Első pillanatban úgy gondolta, hogy talán a nagyobb felől halad majd a kisebb felé, ám mégis meggondolta magát. Hiszen ha a nagyobbal kezdené, akkor még a fizikai fájdalom zsibbadást idéz elő testén és agyán, addig pont hogy célját veszíti. Nem éli át a kellő kínt.

 

Így úgy döntött, a kisebbel kezdi, majd fokozatosan növeli testének kínjait.

 

Belelógatta lábát a kádba. Teste figyelmen kívül hagyta az agyából érkező impulzusokat, és reflexszerűen kirántotta lábát, ahogyan megégette a víz.

 

Gondolta, jobb túl esni rajta. Hirtelen beleült a kádba. Üvölteni akart a fájdalomtól, de megfogadta, hogy ha már a könnyek útjába állni nem tud, akkor egy jajszó sem hagyja el ajkát, bármily fájdalmak között is kelljen véghez vinni tervét. De megteszi. Bármi áron.

 

Szemét szorosan becsukta. Az arcán végigcsurgó könnycseppek, mintha értetlenül menekülnének előle. Mintha ők is meg akarnának válni tőle. Mert nekik sem jó már ezzel a kiégett lélekkel egy testben.

 

A kád szélén a szike, melyet már jóval korábban odakészített.

 

Miután teste már enyhülni érzi a víz melegét keze a szike felé veszi az irányt. Hasra fordul a kádban, mert tudja, sikolyát csak úgy képes majd visszatartani, ha fizikailag lehetetleníti meg, hogy levegő után kapkodjon. Szemeit nyitva tartja. A tiszta vízen át látja a szikét kezében, mely a szája felé tart. Egyre csak azt ismételgeti magában, hogy határozott, gyors mozdulatok kellenek. Így hát erősen fogja meg felső ajkát, s majd egy határozottan irányított vágással nyesi le a húsdarabot. A cafat a kezében marad. Az utolsó leheletig elhagyja a levegő a tüdejét, mely utána, kóbor gyermekjátékot idéző bugyborékokként válnak semmivé a víz felszínén. Szédül. Zsibbad. Nem bírja a kínt, levegő után kapkodva tör ki a víz alól. Tervétől azonban ez a testét átjáró mérhetetlen fájdalom sem térítheti el. Könnyei eggyé válnak az arcát borító vízcseppekkel. Állatias hangon üvölt. A kád vizét rózsaszínűre színezte a vér.

 

Még zsibbasztja a fájdalom az agyát, szinte észrevétlen szabadult meg alsó ajkától is.

 

Majd mint aki megpihenni vágyik egy fárasztó dolgos nap után, elfeküdt a rózsaszínű vízben, mely helyenként már vörösben játszik.

 

A szikét keresi szemével. Észre sem vette, hogy görcsösen szorítja még mindig jobb kezében, melyen kidülledtek már az erek a megfeszítő tehertől.

...

Ott állok a fal lábánál. Keresem a végét, ám az ködbe vész. Jobbra is, balra is, épp úgy mint az ég felé.

Kifejezetten hideg van. Kifejezetten fázom.

A leheletem utat tör a ködben.

A hideg könnyet csal elő szememből.

Jegesen mar a kezembe a fal, ahogyan hozzáérek.

Elindulok jobbra, hogy megkeressem a végét. Egyik lábamat teszem a másik elé. Nem szaladok, de járásom lendületes.

A mutatóujjammal kísérem a falat, mely olykor meg-megugrik egy-egy göcsörtön. A fal érdességétől már forró az ujjam. Érzem, hogy piros. Tudom, lassan előserken a vér, de nem érdekel. Jóleső fájdalom.

A szememmel próbálok átnézni a ködfátyolon, de sehol sem látom a fal végét. Megállok és eltűnődöm, induljak el balra, vagy másszam meg az előttem tornyosuló betontömböt… Utóbbi mellett döntök.

A hideg közben egyre elviselhetetlenebb.

Szemem újabbnál újabb könnyek bölcsője.

Fogást keresek a falon. Ujjbegyeim szinte szétszakadnak, ahogyan tartom testsúlyomat a kis felületen. Lábamat emelem. Majd a másikat.

A fülem forró a jeges téltől. A karjaimat már nem érzem, csak a zsibbadást. A lábujjaimat átjárja a fájdalom. Ezer tű szúrja át újra és újra. Közben kitartóan igyekszem magam egyre feljebb küzdeni. És arra gondolok, hogy nem lesz lefelé tériszonyom, hisz a köd miatt nem fogok lefelé látni.

Elbizonytalanodom, talán mégis balra kellett volna mennem, vagy folytatnom utam amerre indultam.

Hirtelen forróság lepi el mindkét kezemet. A beton felszakította körmeimet. Nem látom, hogy vörösek lennének, de ahogy szájamhoz emelem kezem érzem a vér ízét.  Ettől eszembe jut, hogy már milyen rég nem ettem. Kezdek éhes lenni, de erre most nem szabad gondolnom. Ki tudja meddig leszek ide kint még ebben a dermesztő hidegben, és mikor juttathatok végre valamit amúgyis kitágult gyomromba…

Gondolataim úgy lefoglalnak, hogy csak most tűnik fel, hogy újra esik a hó. A köd oszlani kezd. Már látni a táncoló hópihéket. Először megnyugvás tölt el, majd egyre nevetségesebbnek érzem magam, mintha csak gúnyolódnának rajtam. Talán igazuk van. Talán valóban megérdemlem, hogy kikacagjanak…

Erőm fogytán.

Szinte szaggató lüktetés járja át egész testem.

Utolsó gondolataimba kezdek bele, mielőtt visszazuhannék a földre, ahol nem jobbra folytattam utam, és nem fordultam vissza balra, hanem fölfelé akartam átküzdeni magam az akadályon.

Egyre nehezebben haladok fölfelé. Nem érzem stabilnak a falat sem már. Mintha dőlne velem. Tudom, érzem ez az illúzió az erőtlenségnek és reményvesztettségnek köszönhető.

Utolsó gondolataim, már csak foszlányokban uralják agyamat.

Hideg van.

Egyedül vagyok. Egyedüli útitársaim ezek a gúnyos táncot lejtő hópelyhek.

Lábaim egyre nehezebben tartják súlyomat.

Ujjaimra ráfagyott a vér.

Ez a fal olyan hatalmas. És én egyre kisebbnek érzem magam.

A fájdalom megette a testem.

 

Lecsukom a szemem…

 

Benyúlok a fiókba. Az utolsó bőrszíjat veszem elő. Magam elé terítem. Kiveszem az apró szögecseket is, melyek kampóban végződnek. Sebészi precízitással, egyesével átütöm ezeket a szíjon.
Elkészült.
A tükörrel szemben állok.
Nézem magam.
Remegek…
Lassan minden ruhadarabomtól megszabadulok.
Gondosan összehajtom és berakom a szekrénybe.
Előveszem a viasztömböket is. Meggyújtom a kanócokat.
Lekapcsolom villanyt, de így is fényárban úszik a szoba.
Egy hatalmas fehér lepedőt keresek elő a szekrényből.
Összehajtom, s a földre terítem.
Gondosan kikészítem a szíjakat.
Párhuzamosan kifektetem őket magam elé.
Mind az ötöt.
Megfogom az elsőt. Fölcsatolom. A combom tövébe.
Erősen meghúzom.
Ropogás hasít bele a csöndbe, ahogyan az apró kampó végű szögecsek áteszik magukat a bőrön.
A vér szaga megcsapja orromat, s egészen a nyakszirtemig kúszik, majd zsibbadást idéz elő silány agyamon.
Megszűnik a zilálásom. Remegő testem nyugalomra lel.
Ezernyi csöppnyi sebből kezd buzogni a vér, fölemésztve a félelmet…Kíszínezve a magányos éjszakát, megszentségtelenítve a szűzies lepedőt...
A második szíj fölkerül a másik combomra.
Az apró horgok a szögecsek végén feltépik a húst.
Szinte nem is érzem.
A harmadik a derekamra kerül, s jut még egy-egy mindkét karomra.
Mozdulataim rutinosak. Szinte már-már mechanikusak.
Visszatérek az első szíjhoz, s erősebbre húzom.
Fájdalmat akarok érezni, de nem tudok…
A vér szaga, az ezernyi seb tompítja érzékeim.
Tovább húzom a szíjat. Kifordul a hús.
Mintha nem is a saját testemet látnám.
A tükörben nézem erőtlen, meggyötört testem…
És magam sem értem miért tettem ezt magammal…
A fájdalom vörös színt öltve festi be a testem és a lelkem.
A gyertyák fénye keserűen pislákolnak, és értetlenül mustrálják testem, de a legnagyobb megértéssel igyekeznek lecsókolni róla a vérvörös cseppeket…
Összecsuklom…
Nem bírom tovább…
Bármit teszek, nem tudom formába ölteni a lélek nyughatatlan fájdalmát…

Zsong a fejem. Tele van hangokkal. Egészen távoliakkal, és a fülembe suttogókkal...
Zsibbad a szám. Görcs ül a torkomban. Nincs erőm nyelni... Kifolyik a nyál a számból... Erőtlenül leeresztem szemhéjaim. Kicsordul a könnyem, pedig nincs okom sírni.
A bokámra kúszik a fáradtság. Mint inda kúszik végig lábamon, egészen a gerincemig. Simogatva. A nyakszirtemhez érve áthatol a bőrömön, és fojtogatni kezd. Már nem is a fáradtság. Inkább a tehetetlenség...

Rohanok, már megint késében vagyok. Körülölel a szürkeség. Az aszfalt és a házak monotonsága.
Egy futó pillantást vetek az út közepére. Egy pocsolyát látok. Kéttenyérnyi mindössze.
Már nem futnak lábaim. Lassulnak lépteim.
Az összefolyt víz felé veszem az utam.
Mellétérdepelek. Föléje hajolok.
Ahogy belefeledkezik tekintetem, olyan feneketlennek tűnik. Az alja zavaros.
Rabul ejt a mélysége. Szinte beleszédülök.
A szél szemembe fújja hajam.
Ekkor látom meg magam a víz tükrében.
A vonásaim eltorzulnak, ahogyan a szellő végigsimítja a víz felszínét.
Borzolja. Élvezi, hogy ő uralkodik felette.
Örvényleni kezd a víz. A felismerhetetlenségig torzítva tükörképem.
És vihart csinál kéttenyérnyi vízben magával ragadva kóborló lelkem…