Igen, itt vagyok. Mosmár nem csak Zita bejegyzései által jelenek meg, hanem már én magam is írni fogok. Na jó, legalábbis megpróbálok. Ígérem.

Vicces dolog ez. Az ember kamasz kislányként próbál meg naplót vezetni, mert attól fél, hogy mozgalmas életét egyébként nem tudja majd nyomon követni. Megpróbáltam. Nem ment. Vagy azért, mert annyira mozgalmas volt akkoriban az életem, hogy nem jutott rá időm, vagy azért, mert lusta voltam. Aki ismer, az úgyis kitalálja, hogy a kettő közül melyik az igaz. A lényeg, hogy két- három nap után nem volt bejegyzés. Ennek kapcsán le is tettem róla. Erre lesz az ember lányának egy baátnője, aki eléri azt, amit még a kamaszkori fellángolás sem tud, elkezd naplót írni. De hát ez egy ilyen, viszonylag kemény világ.

Szombat este van. Azt terveztem, ha már a párom magamra hagyott a hétvégére, akkor meglátogatom a nővérkémet, és együtt örömködünk a pocijába érkezett albérlőnek. No meg persze dolgoozom is egy csöppecskét, és megpróbálom a fölösleges paráit eloszlatni. Ki is mentem. Örömködtünk is. Dolgoztam is. Egyszercsak csörgött a telefonom. És ki volt az? Hát persze hoogy Zita. És persze hogy azt akarta, hogy bulizzunk egyet, így szalmaözvegyként. És persze hogy egy percébe került, hogy meggyözzön. Úgyhogy itt vagyok. És iszogatunk, megváltjuk a világot, a nővéremet, meg persze engem. És örömködünk. És készülünk. Csak mi ketten. Mint régen. És negyven év múlva. És ez egy kinondhatatlanul jó érzés. És tekintettel arra, hogy igen sok lett az "és", most befejezem, ÉS megyek. És ennyi.