nem adok egy szart

Megjöttem vasárnap este. Egyből egy blicceléssel kezdtem az ittlétemet, amivel megspóroltam legalább 10 eurót a cégnek.
Ügyes vagyok.
Ezekután megpróbáltam becsekkolni a szállodánkba, amiből most átirányítottak a abba a hotelba, ahonnan a múltkori alkalommal
ebbe a szállodába irányítottak :) Naccerűen ért a hír, mivel egy vállfájdítóan nehéz táskát cipeltem, már magam sem tudom, hogy miért (csomó béna szar ruha van benne és egyéb cuccaim). Átténferegtem ezen szállodába, becsekkeltem, és felérvén a 7. emeletre és belépvén az ajtómon meglepődtem, ugyanis ez a szálloda.. akárhogy is a másik a "superior" valahogyan sokkal szebb szobával bír :)
Letettem a cuccaimat, elpakoltam, majd lementem az utcára. Megint pontosan úgy éreztem magam, mint az előző ittlétemkor. Valahogy ott akartam lenni az utcán, de mégsem tudtam magam elengedni, nem tudgtam magam jól érezni. Jött az unalom, és már megint azon kaptam magam, hogy fel és alá mászkálok, teljesen céltalanul. Szörnyű érzés, főleg mivel semmihez sem volt kedvem, de mégis lementem. Valahogy úgy érzem ilyenkor magam, mint egy játékban a szerep nélküli járókelők, teljesen tudattalanul ténferegve összevissza.
Feljöttem, olvastam, aludtam.
Reggel alig bírtam felkelni, majd kis híján elkéstem, bár ez egyátalán nem érintett senkit sem rajtam kívül mélyen. Odaérvén megpillanthattam 1 hónapja ottfelejtett kabátomat, aminek most a mai napon már jócskán hasznát is vettem.
Kb. 2 órán át bírtam, hogy nem eszek semmit, ezután kimentem a billa-ba és vettem 2 euróért egy kajacsomagot, ami tartalmazott 2 jól megrakott szenyát meg egy szénsavas üdítőt. Evvel bírtam nagyjából 1ig, aztán kimentünk munkatársammal a közeli etnikumi táborba tartozó tulajdonossal rendelkező étterembe, ahol mellesleg pizza-tag volt, így megkaptuk 5,50ért a 6,10-es hawaii-i pizzát.
Meló után elindultam a vak világba bele, majd elértem egy parkhoz, amit már a térképen is nagynak láttam. Ezekután persze kiderült, hogy a hotelbelépőmet is tartalmazó kis kártyatartóm ottmaradt a kabátommal együtt a munkahelyemen.. így caklathattam vissza érte. A célom a milleneum city volt, és nagynehezen oda is értem, de amit ott láttam, egyátalán nem nyerte el a tetszésemet. Lássuk sorban: mindenhol érezhető volt a szegénység és a pénzesség egymástól jól elhatárolódása, az árak mp3 lejátszó-ügyileg nagyjából azonosak voltak a magyarországi helyzettel.. - pedig nem erre számítottam -, az a rohadt nagy milleneum tower pedig nincs nyitva a nagyközönség előtt.. hiába 200+méter, hiába 5. legmagasabb épület Európában, eccerűen nem. :(
Innentől nekiálltam szétbliccelni a bécsi metrókat, szinte minden nagyobb állomáson jártam, és készítettem pár képet is a szebbnek tűnő helyekről. A végére totálisan szarul éreztem magam így túristaként, és látván, hogy mindenki megy valahova, mindenkinek akad vmi tennivalója, és senki sem utazik kedvtelésből, egyre inkább elkezdett nyomasztani már megint ez a rohadt város..
Szánalamasan szar úgy kóvályogni az utcákon fel alá, hogy bármi konkrét célja lenne az embernek (a sightseeingen kívül persze)
Nem csodálom, hogy igazából tourist-tripeket és idegenvezető által vezényelve végigjárható utakat jobban preferrálják az emberek. Egyszerűen nagyon rossz érzésként élem meg, ahogy szembetalálom magam egy teljesen hétköznapi hellyel itt, amit egész életemben egy hűdehűde helynek állítottak be szüleim. Talán csak a szépet akarom látni, talán nekem is egy tourist route vonalon kéne fel s alá közlekednem, hogy ne érezzem magam ilyen bambán. Most ezen könnyítve talán bepróbálom a bárt a hotel alján, ahol szerintem megiszok egy forró csokit a cég számlájára (amit majd persze nagy kegyesen levon a fizumból.. (persze a taxit nem fogja visszarakni..)) elszívok mellé egy cigit és olvasom tovább a "A Piedra folyó partján ültem és sírtam"-ot.