Mocsári békahír

15 éves kislányokat vettek őrizetbe, miután heccből néhány bizsut akartak ellopni egy belvárosi boltból. Az őrizetbe vételre a jogszabályváltozás miatt volt lehetőség. Az egyik kislányt aztán mentővel vitték a pszichiátriára.

Előre bocsájtom, hogy én gonosz vagyok, kíméletlen és szőrösszívű. És azt mondom, hogy nagyon ráfért a kislánykákra egy ilyesmi lecke. Mindhárman jó anyagi helyzetű gyermekek, nyilván - ahogy az enyém gyerekeimnek is - a fenekük alá van tolva minden. Unalmas az életük, nem történik semmi a cseten, ráadásul tanulni is kell. Elmennek hát buliból lopni. Aztán szembetalálkoznak a hatalmas nagy tenyérrel és kapnak egy pofont. És egy lehetőséget is egyben, hogy megtanulják azt, hogy mindenért meg kell dolgozni, semmit nem adnak ingyen és a tetteknek bizony súlya és következménye van. Bárcsak megtanulta volna ezt jónéhány náluk nagyobb gazember, most nem röhögne a markába x elsikkasztott milliócskával a zsebében.

(És bárcsak a törvény nem csak az ilyen kis pitiáner fiatalkorúakkal volna oly igen szigorú és konzekvens. Khmm.)

A mentőre meg csak annyit, hogy amelyik 15 éves nem bír ki harmadmagával egy éjszakát egy fogdában az szintén örvendjen a lehetőségnek, hogy milyen isteni pazar sorsa volt eddig, hogy ez élete eddigi legnagyobb tragédiája. Oszt kapja össze magát, mert ennél sokkal rosszabbul is járhatott volna, ha rákap a lopásra.

Uff. 

Félszegen indul a parketta közepére. Ki fogják nevetni? Elbotlik már az odavezető úton? Nézi cipőorra előtt a fényes parkettát. Apróra minden kis repedést, minden hibát. Próbál időt nyerni. A zene már szól, nincs mese, hív a ritmus, nem lehet kitérni előle. Lépni muszáj. Bármi történjék is. "Most ne figyelj másra!" - mondja magának. "Nincs is itt senki, látsz valakit is? Arctalan sokaság csak a tömeg. Egybeolvadt, folyós árnyék, színes pacák fölött elmosódott maszkok. Ki nevetne ki? Ki nevethetne ki? Min lehetne nevetni? Csak pár lépés, csak a ritmus, ütemes mozgás, ahogyan a szél fújja a fákat, ahogyan a réten hajlik hullámban a fű, vízben oszlik el a kavics csobbanása. Hajlás és kiegyenesedés. Újra és újra. Összesűrűsödés és eltávolodás. Egyik láb a másik után. Hisz léptél már ezerszer. Nincs mitől félned. És ha elesel? Mindenki elesik egyszer vagy százszor, fel kell állni, mintha mi sem történt volna, a zene nem hallgat el, csak folytatni kell, mintha benne lett volna a tervben, nem is tervben, a folyamban, a láthatatlan koreográfiában. Az is csak egy mozdulat. Semmi helyrehozhatatlan. Nem kell megsértődni rajta, hogy így történt. A szellő is megtorpan egy-egy épület vagy kőszikla előtt. Megtorpan, de kikerüli. Megy tovább. Körbeöleli, átfogja, elsuhan mellette. Alkalmazkodik hozzá. A zene nem hallgat el... Hív magával, te csak táncolj tovább rá. Hajlítsd a tested, lépj az ütemre, hunyd be a szemed, érezd a ritmust, halld a dallamot belülről, oda se figyelj, csak feküdj fel rá, hagyd, hogy vigyen magával, csak tedd egyik lábad a másik után, pörögj rá önfeledten, úgy, máris mosolyra húzódik a szád, szikra gyúl a szemedben, nyújtsd ki a kezed, megfogják majd, ne félj... Megfogja aki veled akarna táncolni, aki pont azt a táncot járná örömest. Aki ért a hívó mozdulatból, aki képes a te testedhez simulni, a te mozdulatodat követni, akinek te is képes vagy a testére válaszolni, akivel táncolni jó. Csak táncolj vele. Ne szorítsd, csak élvezd, hogy veled táncol, hagyd, hadd vezessen, ha úgy akarja, simulj alá, bízz meg benne bátran, élvezd ki minden percét amíg fogva tartja a kezed. Aztán majd elengedi szépen. De te csak táncolj. Táncolj a tánc kedvéért, az örömért, amit ad, táncold ki a bánatot magadból, mutasd ki a boldogságodat, táncolj megfékezhetetlenül, szilajan, táncolj szomorúan, táncolj, csak táncolj. A zene nem hallgat el..."

Mindig is fostam attól, hogy egy nyelvtanfolyam előtt tesztet kell írni a besorolás megkönnyítése okán. (Másik folytonos parám a bungee-jumping előtti méredzkedés. :D) De most erőt vettem magamon és megírtam életem első ilyen felmérőjét. És marha jól sikerült! Kérdezte is a néni, hogy van-e nyelvvizsgám. (*elégedetten vigyorog*) Pedig iszonytató rég foglalkoztam angollal úgy, hogy tanultam volna, csak zenét hallgatok, néha olvasok, filmet nézek, ilyesmik. Meg nagyon-nagyon ritkán beszélgetek. Szökőévente. Úgyhogy most totális elégedettségben leledzem és várom, hogy kezdődjön a tanulás. Hurrá!

Ma lesz az évnyitó, gyerekeim végre ráncba lesznek szedve, csupa jó vááár rááám. 

Most morcos lettem rájuk nagyon, nem is fogom olvasni őket. Posztoltak egy kutyakaját kóstolgatós írást és kicsit meglepődtem rajta, hogy azok, akik azt mondják, hogy jó marhahúst csakis Józsinál lehet kapni, irány a Vámház csarnok és akik sosem vennének mástól, csak és kizárólag őstermelőtől gyümölcsöt és zöldséget, de sőt pláne csak az extrém friss áru a jó áru, fagyasztott hal?, leveskocka? pfujj, azok miként vetemednek arra, hogy állati fehérjékből készült kutyakaját megkóstoljanak. Jelzem: állati. Nem bélszín és nem csirkemell, de még csak nem is feltétlen olyasmi, ami a normál, európai gyomornak megszokott. Értem ez alatt, hogy egy állatkajában bátran szerepelhet x mennyiségben elhullott macska és kutyatetemből származó fehérje is. Mert miért ne? Ugye senki nem képzeli, hogy zaftos marhalábszárból és karajból nyerik ki a cuppogós husikákat? Mert akkor tán felismerhetőek lennének egy ilyesmi kajában a húsdarabkák, ahogy - teszem azt - a pörköltekben megszoktuk. Aki életében látott már kutyakaját az viszont tudja, hogy olyasmik vannak benne, mint amilyennekkel az találkozhatik, aki szójapörköltet evett már. Húsnak néz ki, kocka alakú, no de nem hús. Valami. Mondjuk ők a szárazkajákat kóstolták, no de abban a formában még inkább el lehet sütni bármilyen fehérjét. Az ipar csodákra képes. Sterilizálás, pépesítés, extrudálás vagy mi és már kész is. Ember meg nem mondja, hogy mi volt az eredeti nyersanyag. Eszembe jutott Fearnley Wittingstall (talán így kell írni a nevét), aki a készételektől megóvandó az angol célszemélyeket élénken ecsetelte nekik, hogy a gyári húspogácsák úgy készülnek, hogy a pulykamellfilék és egyéb hasznosítható részek eltávolítása után megmaradó "cuccról" egy bazi erős vízsugárral lecsapatják a még megmaradt cafatokat. Na most ez a cafathulladék kerül egy szitára, melyen fenn akadnak a még hasznosítható részecskék és igen, ezt használják fel faszányos kis húspogácsákba. És ez teljesen bevett technológia, nincs ebben semmi borzasztó. Csak hát ugye nem kéne megenni... Nyilvánvaló számomra, hogy a kutyáknak és macskáknak készülő ételek még ilyenebb technológiával készülnek és nem elsőrendű frissességű, zamatos husikákból. Csak a reklámon mutatnak azok oly igen szépen.

Levizsgázott. De semmi megkönnyebbülés, csak a bánat és a keserűség, hogy miért volt az egész? Miért? És miért nem tudok örülni neki? A gyomrom egy kis kupackába gyűrődött, ott vacog bennem a sötét sarokban, még csak nem is nyüszítő kutya, csak egy kis szerencsétlen halom kavics. 

Soha többé nem akarok ilyet érezni.

Most vizsgázik a fiam pót és gondoltam elkísérem, legalább a termen kívül fogok ücsörögni a folyosón, mégis lássák a tanarak is, meg háttér, meg különben is. Erre megint nem engednek be az iskolába, basszus, mintha valami katonai objektum lenne vagy mifaszom, ketten voltunk ott szülők, hát nyilván lopni mentünk, csessze meg. Szét tudtam volna törni nagy hirtelen a fél iskolát. A tököm kivan már azzal, hogy mint valami szerencsétlen hülyéket, akiknek semmi közük az iskolához kinn állatnak hóban-szélben az iskola előtt, mert hogy védeni kell az értékeket. De az bezzeg jó, ha ezt-azt viszünk be, alapítványra pénzt adunk, az remek. Sőt, elvárt. Meg a kis tököm. Most nagyon mérges vagyok.

Egyrészt van http://hiszedmi.blog.hu/ ez a blog. És tévhiteket cáfol meg. Többek közt azt is, miszerint Petőfi a Nemzeti dalt szavalta volna a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. És azt mondja, hogy azért is alakulhatott ki ez a tévhit, mert csak a hozzá (térben) közel állók hallhatták a szavait.

Ti eltöprengtetek már azon, hogy hát hiszen tényleg... Nem volt akkoriban hangosítás. Csaták előtti lelkesítő beszédeket sem mondtak mikrofonba, nem közvetítette a rádió... Jó, ismerem a történelmi tényeket a találmányok kialakulásának dátumairól (többé-kevésbé), de úgy sejtem rajtam kívül is vannak olyan még, akik nem gondolnak bele effélékbe, hogy milyen konkrét események miképp is mentek végbe.

Aztán még azt mondja ez a már említett blog, hogy a tudományos kutatások egy része kamu. Vagyis nem nevezhető tudományosnak sok ok miatt. (akit érdekel miért, majd elolvassa :)  )

És pont ma találkoztam két írással is: az egyik http://life-style.hu/lazitas/20100810_brezendine_noi_agy.aspx ez, a másik pedig ez:

Nem tudom hányan olvassátok, de az Index fórumon topik is nyílt róla. Az ominózus "újragondolt" Somlói galuska verte ki sokaknál a biztosítékot. Hogy őszinte legyek, nekem is kicsit fura ez. Egyrészt, hogy miért lehet annak hívni egy olyan desszertet, aminek már nagyjából köze nincs az eredetihez és másrészt meg... maradi vagyok, nem tagadom, sznobság sem sok van bennem, de kutya legyek, ha értem, hogy azon túl, hogy marha jól néz ki, minek az ételbe aranypor? Minek? Leheletnyi, sminkecsettel húzva. És ájuljon el tőle, aki bír. Én nem tudok. Ahogyan nem tudok elájulni a legújabb konyhatechnikai bravúroktól, a -200 fokon készülő ennek kinéző attól. Sajnos nem hat meg a paradicsom-szerű marharépatorta, a zselés haluszony, de ugyanígy nem hat meg a hatalmas tányéron árválkodó, nagy műgonddal odaficcentett két szál póréhagyma látványa sem. Besamel mártással, eredeti olasz, átlátszóra szelt sonkával körítve. Nem. Nem érdekelnek az effajta öncélú szépségek, étterembe enni járok, műélvezni meg múzeumba. Nem kell, hogy lelógjon a tányérról a rántott hús, de legyen becsülettel megcsinálva az a kaja. Legyen benne, aminek benne kell lennie, ne legyen vaj helyett margarinnal pótolva, dió helyett akármivel, ne legyen borjú helyett öreg kandisznó. És nem kérek trappistát a parmezán helyett. Fizetek inkább érte, de nem vagyok kíváncsi a kreatívan előadott: hogyan helyettesíthetjük be a drága alapanyagokat olcsókkal c. mutatványra. Viszont a másik oldaltól sem vagyok elájulva, nem vagyok hajlandó irreális összegeket kifizetni pusztán a hely nevéért és azért, mert ő csak Új-Zélandon tenyésztett szarvasmarha máját tudja jó szívvel ajánlani.

Szóval nekem nem kell a sütimre aranypor, nem kell folyékony nitrogént használni miattam, még véletlen sem, bőven megfelel a sütő is. Azt a paraszt mindenemet.

Jó, nem egy világrengető dolog, de újabb ütközetet vívtam a növényzettel. Adyval szólva az "Élet él és élni akar", hááát, ez így van. A csata kimenetele számomra nem kétséges, a trombitafolyondár fog győzni, de azért megvívtam most vele sikerrel. Valamint a tamariskával is megküzdöttem, aljasul bevetve a fűrészt is, meg levagdaltam a mindenhol növő, nem tudom milyen fának az alsó ágait. Valami "gaz" fa :), majd utána nézek. Szép, hajlós ágai vannak amúgy és sötétzöldről feketére érő termései. De azzal, hogy megnyesegettem teret adtam az Új Sufni Projektnek. Pénzem még nincs rá, azt majd az égiek :))) intézik, azért be fogok segíteni én is, de legalább elhatároztam, hogy meg kell annak lenni. És már képzeletben látom is a kertem, ahogy a medence mellett napozkálok, egy baj van, hogy életben ezt nem bírom megtenni, ahogy Tatán remekül ment, mert minduntalan azon jár az agyam, hogy mit, hogy kéne csinálni. De kölcsönbe verem magam, látom én, mert ha várok addig, amíg lesz elég pénzem rá, akkor még a nyugdíjas éveimben is csak tervezgetni fogom, hogy egyszer majd...

Szóval kellemesen elfáradtam, a víz Amazonasként csorgott rólam, most viszont túl vagyok a napi második fürdésen, mindjárt kávézom és még talán ebédelni is fogok. Éljen. 

hogy mikrobák zabálták meg a kiömlött olajat a Mexikói-öbölben. Tényleg lehetséges, hogy akármennyire igyekszünk is, de a Föld öngyógyító és sebezhetetlen? Hogy pokolba a kitelepülésre vonatkozó tervekkel, mert mindent kibír? Hogy önszabályozó és a társadalom is valahogy így működik? A háborúkkal, járványokkal, egyebekkel? 

Lehet még ez is, szerintem.