Valamikor hajnali fél három magasságában arra ébredtem, hogy egy nő ordít a lépcsőházban. Alapjáraton nem hallottam volna meg, de mióta konstans harminc fok felett van a hőmérséklet, nyitva van az ablak a bejárat felett, hogy legalább minimális lég-, de azért visszafogott szúnyogmozgás legyen. Na szóval, visított a nő, mint aki legalábbis kettő másikkal kapta rajta az urát, tartott az egész vagy két percig -- ami hajnalban azért elég soknak tűnik --, majd amilyen váratlanul kezdődött, ugyanolyan gyorsan véget is ért a dolog, csend lett. Nagyjából fél óráig, mikor is ismét zaj támadt, konkrétan meg nem mondom mi, de nekem úgy tűnt, mintha valami közepesen tömöret hétszer belevertek volna egy fa ajtóba. Hétszer. Hajnali háromkor.

Amúgy ez egy teljesen normális ház, hulla sem volt mióta ide költöztem, így ugyan nem a rettegéstől, de nem tudtam visszaaludni, minek köszönhetően mostanra kiolvastam az internetet, és már majdnem rávettem magam, hogy rendet rakjak a könyves- illetve DVD-polcomon, de aztán a hajnali tisztánlátás eredményeként rájöttem, hogy mindennek semmi értelme amíg nem bővítem a tárolókapacitást, ergo, hamarosan lehet, hogy megint lesz IKEA- és fúróblog. Volt időm a számvetésre is így hajnaltájt, durva dolgok kerültek napvilágra. Többek között az, hogy július van,  tehát öt éve lediplomáztam, lassan másfél éve nem tudok napirendre térni egy nő felett, két héten belül itthon is kapható lesz az új Xbox 360, három hónap múlva 29 éves, négy hónap múlva pedig kétszeres nagybácsi leszek (Pannának kishúga érkezik), öt nap alatt a fizetésemnek csak kevesebb, mint harminc százalékát sikerült elvernem (új személyes rekord), és már csak nagyjából 80 napom van, hogy felkészüljek az őszi Nike félmaratonra.

Szóval amúgy repül az idő, csak hajnali három és reggel kilenc között lassul be egy kicsit...

Kezdjük az elején. Én ugyebár egy gamer lap (PC Guru) szerkesztője vagyok, s ez az állás magával hordozza azt a "privilégiumot" is, hogy már jóval az egyes játékok hivatalos megjelenése előtt megkapjuk az egyes programokat, hogy még frissen, lehetőleg a boltokba kerülés előtt megírhassuk róluk a hivatalos teszteket. Így történt ez a Splinter Cell: Conviction esetében is, megjött a review verzió, én pedig úgy döntöttem, bevállalom a tesztet, és a hosszú húsvéti hétvége alatt majd nyüstölöm a játékot. Természetesen pénteken az irodában hagytam a lemezt, ami csak abból a szempontból érdekes, hogy elindította a mai fura sztorit.

Reggel, hogy ne kövessem el a pénteki baklövést újra, érkezés után azonnal előtúrtam az SCC lemezt, és betettem a dzsekim zsebébe, a szintén nálam lévő preview verzióval és a Prince of Persia legújabb részének hasonló verziójával egyetemben. Ezek után telt a nap, ahogy szokott, és délután négy körül távoztam. Zsebemben ellenőriztem a DVD-ket, elhagytam az irodát, majd úgy döntöttem, elmegyek a Délihez, az ILSE legóboltba és veszek magamnak egy készletet. Így is tettem, bezsákoltam a 7635-öst, amihez egy táskát is kaptam, hát beletettem a lemezeket is (megjegyezem, arra nem emlékszem tisztán, hogy kettőt vagy hármat...). Időközben az egyik partnerünk felhívott egy viszonylag sürgős ügyben, hát fogtam magam és visszamentem az irodába, elintéztem amit kellett, majd most már végleg haza. Ki a Nagyszőllősre, majd a Karolinán a Bartók felé. Az érdekes az, hogy 100 alkalomból 92 alkalommal a Karolina jobb oldalán sétálok haza, csak ritkán, 100-ból nyolcszor a bal oldalon, de mivel épp nem kaptam el a zöld jelzést a zebránál, átmentem a bal oldalra, majd ott keltem át a túloldalra, és így sétáltam tovább.

Apró mellékinformáció, hogy tegnap délután moziban voltam, megnéztem a Hogyan neveld a sárkányodat című animációs filmet, és az előadás után a dzsekim zsebében maradt egy szívószál. Ebbe hazafelé sétálva beleakadt a kezem, hát gondoltam kidobom, és a Karolina út bal oldalán lépdelve meg is láttam egy kék kukát, mint erre alkalmas célpontot. Odaértem, bedobtam a szívószálat, ám a kuka tetjén volt egy DVD-lemez egy átlátszó műanyag tokban, az ég felé néző írott résszel. Kíváncsi vagyok, hát megfordítottam, és néma döbbenettel vettem tudomásul, hogy ez nem más, mint a nevemre szóló Splinter Cell Conviction DVD.

Ezek után már csak a következő kérdéseim vannak:

1.) What the Fuck?

2.) Mikor esett ki a kabátomból/szatyromból a DVD?

3.) Hogy került a kuka tetejére?

4.) Mennyi a valószínűsége annak, hogy pont ma megyek a bal oldalon, a zsebemben van egy szívószál, amit ki akarok dobni, és pont abba a kukába, aminek a tetején ott van az a lemez?

Hol volt, hol nem volt, megesett egyszer, hogy elhagytam a pénztárcámat, amiben jó szokáshoz híven benne volt minden személyes és hivatalos iratom. Telt-múlt az idő, és szépen pótolgattam a dolgokat. Lett megint személyim és lakcímkártyám, jogosítványom, meg ami kell. Csak a betegkártya és az adókártya nem akart pótlódni, mivel ezek beszerzéséhez el kellett volna hagyni a székesfővárost. Igenám, de az adókártya pont az az irat, ami ritkán kell, de akkor nagyon, így egy nap elhatároztam, hogy most aztán megszerzem, lesz ami lesz. Fel is mentem az Internetre, ahol a hivatalos információk azt sugallták, mégsem kell elmennem egészen Heves megyéig, hogy pótoljam a kis plasztiklapot. Ezen felbuzdulva le is töltöttem egy nyomtatványt, vettem megfelelő összegű illetékbélyeget, majd ellátogattam a XIII. kerületi APEH irodába, ahol végül kiderült, hogy sokkal jobb lenne, ha a bejelentett lakóhelyemhez legközelebbi kirendeltséget keresném fel a problémámmal.

Na mondom,ha már idáig eljutottam, akkor tényleg nem állok meg, kivártam a megfelelő alkalmat és hazalátogattam szülővárosomba, hogy pontot tegyek az ügy végére. Annak rendje és módja szerint kivártam a két órás soromat, és mikor végre az én számom jelent meg a kijelzőn, arcomon boldog mosollyal léptem be a bürokrácia burjánzó dzsungelébe. Odabenn nem más fogadott, mint egy letűnt kor szelleme, ugyanis a csinosnak és kedvesnek messziről sem nevezhető hölgyemény köszönés és anélkül, hogy a kezébe vette volna a nyomtatványomat, csak annyit mondott:

- Ez így nem lesz jó.

Néztem egy picit bután, s ez végül ez arra sarkalta a tetovált szemöldökű boszorkányt, hogy elmagyarázza nekem a dolgok állását. A probléma lényegét az adta, hogy nekik nem jó az Interneten meghirdetett illetékbélyeges módszer, csekken kellene befizetnem a nyamvadt 2200 Forintot és akkor minden a helyén lesz. Szóval ad nekem csekket, postán befizetem, visszajövök, megint számot tépek, várok pár órácskát és ha még ma beférek az ügymenetbe, akkor máris közelebb vagyok a kívánt dokumentumhoz. Mikor ezt elmesélte, már csak egyetlen kérdésem volt:

- Ugye viccel?

Mivel a válasz nemleges volt, sóhajtottam egy nagyot és felálltam, majd ugyanezzel a lendülettel távoztam, magamban elkönyvelve, hogy lelkesedésem az adókártya megszerzését illetően ismét porrá zúzódott a bürokrácia bástyáin.

Azért egy picit hihetetlen, hogy június vége van. Egyrészt, mert ennek az évnek is eltelt több, mint a fele, már megint észre se vettük, másrészt az ég olyan, mintha legalábbis október közepe lenne - az ember csak bambul kifelé a fejéből, mintha átaludt volna legalább három hónapot. Ez a vasárnap tipikus példája, azoknak a napoknak, mikor ki se kellene kelni az ágyból (ez félig sikerült is a déli keléssel), csak belökni egy sorozatot, tizenkét epizód minimum, aztán majd holnap már biztos jobb lesz. Persze az optimális az lenne, ha már eleve nem egyedül ébredne az ember, de társas viszonylatban nekem most csak énekes Röfi jutott, igaz ő legalább folyamatosan bearanyozza a napomat a soha nem múló vigyorával...