A minap egy telefonbeszélgetés során szóba került, hogy egyes emberek (jelen esetben én), milyen nehezen engednek be másokat az életükbe. Nehéz dolog, annyi szent, de ami még ennél is nehezebb, hogy megszabaduljunk azoktól, akiket (fejben? szívben?) már befogadott az ember...

Kétségtelenül vannak vízválasztók, komoly fordulópontok az életünkben, mikor olyan tapasztalatok, hatások érnek, amelyek komoly változást (fejlődést?) hoznak, vagy egzisztenciálisan, vagy ami fontosabb, a személyiségünkre nézve, de az sincs kizárva, hogy a kettő egyszerre menjen végbe. Gyanítom, hogyha egy kicsit jobban utánagondolunk, rögtön össze tudunk szedni pár meghatározó momentumot az életünkből, amelyeknél gondolkodás nélkül meg is tudjuk magyarázni, hogy miért tartjuk ezeket jelentősnek az életünkre nézve. Anélkül, hogy megmagyaráznám a hátterüket, itt a saját listám, ami leírva akár snassznak is tűnhet, főleg a kifejtés hiányában, de számomra most nem a hatás fontos, hanem az, hogy megtörténtek. 

 

Anélkül, hogy komolyabb önelemzésbe bocsátkoznék, négy vízválasztót tudok kapásból említeni. Az első stílszerűen egy komolyabb "bukás", még '97-ből, mikor egy év után elhagytam az esztergomi Ferences gimnáziumot. A második rá négy évre következett, mikor elkezdtem a főiskolát, majd jön a harmadik, a költözés Pestre, és az első valódi állás megszerzése, végül negyedikként mikor (jó pár csapongás és próbálkozás után) olyan munkakörbe kerültem, ami már nem csak pénzforrás volt, de szenvedély, kihívás és élvezet is egyszerre. Mind a négy esemény egy váltás volt, egy korábbi korszak lezárulta, és szerencsére elmondhatom, hogy négyből három abszolút pozitív fordulatnak bizonyult.

 

S, hogy miért jutott ez eszembe most? Miért éreztem úgy, hogy bele kell ezt vésnem a blogomba? Az ok egyszerű; hosszú ideje gondolkodom ezen, s a helyzet az, hogy várok, vágyok egy újabb jelentős mozzanatra, s alkalomadtán szimplán szeretem megfogalmazni, hogy mi az, ami a felszín alatt foglalkoztat -- esetünkben az, hogy jó lenne ismét lépni egyet előre.

Az okosak szerint először mindennek fejben kell eldőlnie, gyakorlatban csak ezt követően fognak összejönni a dolgok. Az esetben, hogyha tényleg így van, akkor jelentem, hogy részemről kezdődhet a gyakorlat...

Ambivalens érzések vannak bennem... mondjuk úgy... egy ideje. Van az életemnek egy olyan része (vagyis inkább eleme, igen az elem valahogy jobb szó), amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Igazából szeretnék már megszabadulni tőle, mert a pozitív-negatív hullámok a kevésbé kellemes oldalon csaptak le erősebben, és mostanra azért már pontosan meg tudom ítélni, hogy mi a jó nekem, és mi nem. Ez így rendben is van, azonban -- ahogy az életben zajló dolgok jelentős százaléka -- ez sem úgy működik, hogy én ráeszmélek, és a tudatosság alá rendelve mostantól minden úgy is lesz.

 

Emberből vagyok, hiába rángatom vissza magam a föld közelébe,  ennek ellenére alkalomadtán nem csak bevonzom, de elébe is megyek annak, amiről korábban már eldöntöttem: "köszönöm szépen, de nem kell ez nekem". Mert hiába minden rossz tapasztalat, néha egyetlen apró pozitívum (vagy legalábbis annak illúziója) is képes átbillenteni a mérleget a negatív dolgok ellenében. Persze csak ideig-óráig, hogy aztán ismét az észérvek nyerjenek teret.

 

Azonban -- és itt jön a gyönyörű része az egésznek --, mikor már tényleg sikerül elhatározásra jutnom a magam gerjesztette (kissé túlzó, de valahol mégis helytálló) önsorsrontás ellen, akkor a véletlen hozza a maga körét, visszatolván engem a startmezőre, ahol jelen pillanatban éppen arról firkálok, hogy mennyire jó lenne, ha vége lenne már ennek a valójában önmagammal vívott, nem túl szívderítő meccsnek...

Határozottan nem tett jót nekem ez huszonnyolcadikát követő nagy szabadság, a hajnalba nyúló filmnézés, délután háromig alvás, ugyanis annak rendje és módja szerint fel is borítottam a biológiai órám, minek következményeként még hajnali fél háromkor is kukorékolok, és esélyét sem látom, hogy békésen álomra hajtsam a fejem. Azért mondom ezt oly biztosan, mert egyébként megpróbáltam, és körülbelül fél óra aktív hánykódást követően úgy keltem fel az ágyban, hogy a lámpa fénye egy pillanatnyi zavart sem okozott a látószerveimnek. Na persze szokás szerint nem csak a végtagjaim hánykódtak, hanem a gondolataim is, elég érdekes elképzeléseket összehordva a homlokom mögött.

 

Bár a fogaskerekek pörögnek, korántsem olyan frissen, mint ha mondjuk reggel lenne, így jó sokáig bámultam a villogó kurzort, mire rájöttem, hogy ebben az időpontban már nem tudok olyan szóvirágokat faragni, amelyekkel szépen homályosra tudnám írni azokat a fejemben kavargó dolgokat, amiket amúgy nem szabadna ennek a blognak a publikus részébe kivezetnem. De azért csak kikívánkozik, hogy jó lenne véget vetni a bizonytalanságnak, akár oly módon is, ha az esetleges lépéssel szembeköpöm az évekkel ezelőtti önmagamat. Furcsa végiggondolni az egészet, szinte rögtön beugrik néhány barátom várható reakciója is, azonban ebben a pillanatban annyira kézenfekvőnek tűnik ez az ötlet, hogy lehet tényleg az lenne a hiba, ha nem lépném meg (mert őszintén szólva, néhány magammal kapcsolatos illúzión kívül mit veszthetek?). Néha ugyanis muszáj gyakorlatiasnak lenni. Habár az is igaz, hogy néha muszáj kialudni a túlságosan meggyőzőnek tetsző gyakorlatiasságot.

 

Csak nem tudom megállni, hogy mielőtt elindulna az idei év utolsó estéje, ne tekintsek vissza az elmúlt egy évre az összegzés igényével. 364 nappal ezelőtt egy hasonló írás keretében még arról értekeztem, hogy 2009 bizony vízválasztó lesz. Habár abszolút nem volt rossz év az idei, azt azért be kell ismernem, hogy az év eleji reményeim korántsem váltak valóra, igen messze kerültem a saját szétváló Vörös-tengeremtől.

 

Munka fronton papíron semmi nem változott, a gyakorlatban viszont rengeteg dolog  átalakult, éppen ezért mondhatom, hogy szerkesztői pályafutásom legtanulságosabb éve volt az idei, számos dolgot tanultam és tapasztaltam meg, többek között olyanokat is, amelyek most még nem, de a jövőben -- a személyes terveimet illetően -- nagy valószínűséggel eredménnyel kamatoztathatóak lesznek. Külön öröm, hogy az időm nagy részét lekötő Gurun kívül voltak egyéb pozitív visszacsatolások 2009-ben, olyanok amelyek egy kicsit ismét lázba hoztak és a szakmámon belüli új területekre vezettek.

 

Magánélet szempontjából már korántsem ilyen pozitív a kép, sőt, nyugodt szívvel mondhatnám, hogy ilyen szinten jókora katasztrófa volt ez az év – legalábbis ha párkapcsolati szinten vizsgálom a dolgokat. Az idei év masszív tanulsága, hogy egy nő szerető státuszban ideig-óráig tényleg képes elhitetni, hogy így is el lehet tengetni az időnket, ám hosszú távon annyira kiábrándító ez az egész, hogy az alkalmi szex gondolata egy idő után éppen annyira csábító, mint esti programként a tüdővel történő matracfelfújás, és ez csak hatványozódik, ha több ilyen páréjszakás kalandba bonyolódik az ember. Persze nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy idén is találkoztam olyan nővel, aki komolyabban megmozgatott bennem valamit, ám ennek végül nem lett értékelhető kifutása, így tényleg csak azt tudok mondani, hogy nem volt egy fáklyásmenet 2009. És ez még csak a magánélet "párkapcsolati" része, ott van még a család, amire összességében nem panaszkodhatom (főleg ha arra gondolok, hogy látom felnőni a tündér unokahúgomat), habár alkalmanként azért csak elmerengek azon, hogy vajon miképp sikerült így kiüresednie a kapcsolatomnak apámmal...

 

Végül itt van az "élet" része 2009-nek, amire viszont nem panaszkodhatom, hiszen rengeteg remek dolog történt idén, utaztam, ismerkedtem, kapcsolatokat építettem, számos olyan dolgot megtettem és megszereztem, amire vágytam már egy ideje, rengeteg pozitív hatás ért, számos emlékezetes momentumot tudok 2009 számlájára írni, veszteségről pedig nem nagyon számolhatok be. Az idei év tehát élményekben gazdag és izgalmas volt, jócskán pozitív irányba billentve a mérleget.

 

Szóval mindent egybevetve kellemes időszakként könyvelhetem el 2009-et, ám ennek ellenére, ha egy szóval kellene leírnom az elmúlt 365 napot, akkor a nem túl pozitív elkótyavetyélt szót formálná a szám. Nehezen tudnám most megfogalmazni, hogy miért van bennem ez az "érzés", de napok óta ez motoszkál bennem, ha 2009-re gondolok. Szórakoztató, mozgalmas év volt az idei, de előrelépések szempontjából egyáltalán nem közelítette azt a szintet, amit 28 évesen elvárnék, és ez ugye azért lehangoló kicsit, mert máson mindez nem múlhatott csakis rajtam. Keserű szájíz azért nincs, csupán az elhatározás, hogy 2010-ben valamivel megfontoltabban, okosabban kellene hozzáállni a dolgaimhoz. Meglátjuk...

Az a helyzet, hogy van egy elképzelésem arról, hogy milyen egy igazán kellemes vasárnap, miképp lehetne azt úgy eltölteni, hogy az ember igazán jól érezze magát. Gondolom ezen a ponton mondanom sem kell, hogy emberemlékezet óta nem volt részem ilyen vasárnapban, és a helyzet az, hogy nem is úgy állnak a dolgok, hogy a közeljövőben megvalósul egy ilyen hétvégi nap. Ami így végiggondolva határozottan lehangolólag hat...

Kaptam ma egy levelet, azaz kaptunk ma többen egy levelet. Nem a postaládámban bukkantam rá, előre szóltak, hogy ott lesz, és azt a megjegyzést fűzték hozzá, hogy jobb, ha nem olvasom el, mert csak felidegesítem magam. Gondoltam egy kellemes vasárnapot nem is rontok el vele, a hétfő hagyományosan egy szar nap, majd akkor. Viszont időközben ketten is válaszoltak rá, így végül, este tizenegykor (mikor már majdnem hétfő van) megnyitottam az ominózus irományt és elolvastam. Válaszolni nem fogok rá, mert egész egyszerűen nincs értelme. Mit is válaszolhatnék egy olyan embernek, aki több éves, gazdagon érlelt sérelmeket zúdít "búcsúzásképpen" egy társaságra. Mit válaszolhatnék egy olyan embernek, akinek a fejében összemosódnak a legendák, a félinformációk, az innen-onnan csipegetett apróságok és a saját elképzelések. Megmondom mit válaszolhatnék: semmit.

 

A levél egy dologban azonban mégis hasznos volt, nagyon keményen rávilágított arra, hogy az önsajnálat, és a sérelmeink magunkban tartása, folyamatos dédelgetése bizony hatalmas csapda. Olyan csapda, amit ha nem veszünk észre, akkor bizony nagyon-nagyon gyorsan elszakadunk a valóságtól, mindenkiben ellenséget vélünk felfedezni, és magunkat a többiek felé emelve eljuthatunk egy olyan pontra, mikor már tényleg, minden kétséget kizárva elhisszük magunkról, hogy mindenkinél jobbak vagyunk, és csakis mi látjuk a nagy igazságokat.

 

Én legalábbis most ezt látom, ezt látom, mikor elolvasom ezt a levelet. Egy ember annyi ideig érlelt magában valós és vélt sérelmeket, hogy végül meggyőzte magát, neki van igaza, ő lát és ért mindent, és mindenféle önkritika nélkül, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is átgondolta volna, hogy miről ír (és neki mi szerepe van a leírtakban), képes kinyilatkoztatni, és másokat tenni felelőssé mindenért. Sértettséget kellene éreznem, vagy idegességet, amitől már előre óvtak -- azt hiszem – hiszen gyakorlatilag a porba taszították, leszarozták a jelenlegi életem egy jelentős részét. De semmi ilyen nincs bennem, csak némi üresség és érthetetlenség – ez utóbbi azért, mert komolyan nem értem, hogy egy ember miképp juthat el arra a pontra, hogy megírjon egy ilyen levelet.

 

Persze ez is csak egy a több száz olyan dologból, amit én nem értek...

Nem tudom valójában, hogy hol a mélypont egy ember életében. De ma este úgy éreztem, hogy nagyon közel jutottam hozzá...

Tegnap délután bebizonyosodott, hogy egyáltalán nincs mindig igazam. A felismerés egy régóta várt információ kapcsán ért el engem - volt egy elég határozott és pesszimista meggyőződésem amire (hál'istennek) gyönyörűen rácáfolt az élet. Sosem volt még ennyire jó érzés tévedni, igazából az első pár órában fel sem fogtam, hogy mennyire pozitív löket ért minket, pedig azért néhányszor elismételtük a hallottakat, annyira meglepődtünk rajta. Csak most - hogy aludtam rá egyet - érzem igazán, hogy mennyire kellett egy ilyen pozitív momentum, s bár mindig görcsösen vigyázok, hogy ne igyak előre a medve bőrére, azért most nagyon jól esik, hogy kicsit ki lehet fújni a levegőt és el lehet lazulni egy rövid időre. Mindezt a lapleadás fellegeinek ellenére is megteszem, úgyhogy most összekapom magam és halkan dúdolom: nyár van, nyár...

Azért mikor visszatérek a kis zugomba (fél éve éppen Budára) a vidéki látogatásokat követően, mindig hatalmas hálát adok a sorsnak, hogy a dolgok végül úgy alakultak évekkel ezelőtt, hogy nem ragadtam le a Heves megye - Gyöngyös - Adács háromszögben (esély azért volt rá bőven...). Most már azért is érdemes egyébként hazajönni, mert végre van kenyérpirítóm, sőt még turmixgépem is. Maga a földi paradicsom ez a lakás, én mondom...

Vannak ezek a kissé önbecsapós pillanatok, mikor könnyedén tudom reálisan, hideg fejjel kezelni a dolgokat. Csak legyintek egyet és pár perc erejéig tényleg elhiszem, hogy ennyi volt, józan ésszel és logikus érvek felhozalatával messze tudom kergetni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek már hosszú idő óta nem hagynak nyugodni. Aztán persze ezek a percek elmúlnak és hosszabb-rövidebb idő elteltével megint azon kapom magam, hogy ugyanazok a nem kívánt érzetek és témák pörögnek végig a fejemen, párbeszédek játszódnak le bennem,  és önkéntelen is kapaszkodókat, kibúvókat, továbbviteli pontokat keresek egy olyan helyzetre, amivel egyáltalán nem kellene foglalkoznom. Hiába állítom le magam (újra), a gondolatok velem maradnak, keserű szájízt hagynak maguk után és újfent rá kell jönnöm, hogy vannak olyan "momentumok" az életben amelyeket egész egyszerűen nem lehet lerázni csupán azzal a felkiáltással, hogy "nem akarom". Ha eljutok erre a pontra mindig egy meglehetősen ostoba hasonlat jut az eszembe: hiába veszed le a képet a falról, a helye ott marad és mindaddig emlékeztet a régire, amíg egy újat nem raksz a helyére.

Van abban valami egészen szédületes, hogy a dolgok milyen gyorsan képesek száznyolcvan fokos fordulatot venni, már-már bámulatos, hogyan lesz az elégedettségből egyetlen pillanat alatt levertség, a jókedvből a másodperc törtrésze alatt mélabú, és a nyugodtságból idegesség. Persze tudom, hogy mindennek az ellenkezője is igaz, van úgy, hogy egyetlen jó szó kiragadt búskomorságból, és akár egy apró mozzanat képes a helyes vágányra lökni szinte mindent. De ez nem egy ilyen nap. Ma szinte minden pillanatok alatt vett nem várt, keserű szájízt hagyó fordulatot. Ha tényleg van karma, akkor ma az enyém az időjárását alapul véve szabta ki az irányt...

Nyilván nem vagyok vele egyedül a világban, de arra kellett rájönnöm, hogy egyre kevésbé vagyok képes értékelni a velem megtörténő jó dolgokat. Mármint természetesen örülök neki, élvezem, de csak ideig óráig, aztán a korábbi eufóriát meglepően gyorsan veszi át a megszokás érzése és ebből fakadóan még azt is képes vagyok elfelejteni, hogy olykor mennyire kivételes helyzetben vagyok. Kurva nagy közhely, de az az igazság, hogy ez a rohanó világ dolog képes még az elégedettség érzéstől is megfoszatni az embert (vagy lehet, hogy messzebbre vezethető vissza a dolog, de az már egy másik képlet...), mert amint elérek, megkaparintok valamit, máris vágyom a folytatásra, az újabbra, és ezzel azonnal a szürkeségbe száműzöm azokat az eredményeket, amiért egy nappal korábban még keményen gürcöltem. Vannak persze helyzetek és területek, ahol ez előnyös, de a nagy egész tekintetében semmiképp nem helyénvaló a dolog, mert egyszer majd azt veszem észre, hogy itt vagyok a nagy jólétben, de mégsem érzem jól magam, mert útközben valahogy elfelejtettem, miképp kell megélni az elégedettséget...

Ma van anyu születésnapja, s ahogy az lenni szokott az ilyen jeles alkalmaknál, kicsit eltűnődtem a dolgok folyásán. Furcsa egyébként, mert amíg a saját évfordulóimnál általában visszafelé tekintek, a családtagjaim, ismerőseim születésnapjainál mindig a rám váró dolgokon tűnődöm. Mikor idén elérem majd a huszonnyolcast, ismét áttekintem majd az eltelt egy évet, mit sikerült megvalósítani és mit nem a nagy tervekből, most pedig folyton az jut az eszembe, hogy vajon merre, hol leszek, mikor elérem azt a kort, amit ma anyukám töltött be. Írni kellene pár kérdést, ahogy régen tettem, még az általános iskolában: a tankönyvekben, füzetekbe hátra lapoztam és firkálgattam a jövőbeni önmagamnak, s jobb esetekben el is feledkeztem a dologról, hogy aztán jókat mulassak, mikor pár hónap elteltével a megjelölt oldalakra jutottam. Kíváncsi lennék, hogy a huszonsok évvel későbbi önmagam mit mondana most nekem, sőt, azt is szívesen meghallgatnám, hogy a tizenhat éves, tervekkel teli énem mit szólna a dolgok jelen állásához. Az idő szövetén átlépő távírót nekem hamar...

Ha egyetlen mondat állna a rendelkezésemre, hogy megfogalmazzam az elmúlt hónapok alapján milyennek értékelem az életemet, akkor nemes egyszerűséggel csak annyit mondanék, hogy egy hullámvasúton ülök - persze nem könnyed vidámparki értelemben. A gond túl egyszerű szó, hogy körülírja az állapotot, amit mostanra egyre nehezebb benn tartani, s amit akaratlanul is egyre többször engedek szabadjára, ezzel okozva kellemetlen pillanatokat másoknak. Elég kiábrándító beismerni, de az elmúlt napokban sokkal többször voltam modortalan tuskó, mint amennyit megengedhetek magamnak. Mindennek persze oka is van, de az igazság az, hogy ez a felület már nem az a hely, ahová ezeket nyíltan és őszintén le lehet vezetni. Nyavajgok - érhet a maga módján helytálló kritika, de egyrészt hol tegyem, ha nem itt, másrészt még mindig kicsit megnyugtató kiírni a dolgokat, harmadrészt kell ide egy mementó, ami emlékeztet, hogy bőven itt lenne már az ideje gatyába rázni a dolgokat.

Mostanában írni sincs kedvem, vagy ha éppen lenne is kedvem, akkor megnyitom az ablakot, nézem egy darabig, ahogy villog a kurzor, aztán szépen elkattintok, mert egész egyszerűen képtelen vagyok szavakba foglalni a dolgokat. Persze nem először van ilyen és nyilván nem is utoljára, de minden egyes alkalommal nem kicsit lelombozó szembenézni azzal, hogy van ez az állapot és nem tudok vele zöld ágra vergődni. Pedig éppenséggel lenne mit megírni, rosszat és hál'istennek végre jót is. Talán ez utóbbi változtat majd a dolgokon, persze csak akkor hiszem ezt (és egyáltalán azt, hogy valami jó történik éppen...), ha képes vagyok elővenni az optimistábbik énem...

Ha már úgyis felmerült a sarkos közegben az "öregedés" témája, hát én is elgondolkodtam a kérdéskörön, meg úgy általában a "helyem a világban" dolgon. Nem érzem magam öregnek, habár az is biztos, hogy már nem érzem magam olyan fiatalnak sem (miközben minden tekintetben fiatal vagyok még). Épp a napokban beszélgettük patkánnyal, hogy már nincs meg az ifjonti hév, nem vágyunk a szerdai bulikba, sokkal jobb hétvégén egy ital békében, meg örülünk, hogy munka van a seggünk alatt. Kicsit megöregedtünk, úgy, ahogy huszonöt felett az emberek többségével megesik. Volt időszak, mikor úgy gondoltuk, hogy velünk ez majd nem esik meg, de nem vagyunk annyira különlegesek, hogy ne estünk volna bele a normális élet kellemes kis csapdájába. De ez így is van rendjén, elég rendesen kivettük a részünket a jóból, és ebben a pillanatban már sokkal jobban esik a nosztalgia, mint átélni azokat a bizonyos vad napokat. Öregszünk hát, annak rendje és módja szerint, helyükre kerülnek a dolgok, mint általában a többség életében...

 

Ennek ellenére (mármint, hogy az ember "beletörődik" az "öregedés" tudatába), mégsem érzem úgy, hogy minden nagyon a helyén lenne. A folyamat megvan a maga helyes medrében, csak én nem érzem még a helyemen magam ebben a folyamatban. Minden bizonytalan, s bár a körülmények most ezt csak tovább erősítik, ettől függetlenül is rég itt mozog bennem a tudat, hogy ez bizony még igen messze van az áhítottól. Kevés biztos pont van az életemben, talán egyre kevesebb, miközben én legbelül mégis egyre többre vágyom. A mérlegnek két oldala van, az egyik a magánélet, a másik a munka, és míg az egyik oldalon nálam semmi nincs, addig a másikon is leginkább a mindinkább képlékennyé váló légvárakat markolom. 

 

Itt van 2009 eleje és fogalmam sincs, hogy mi lesz pár hónap múlva. Ritkán vagyok úgy, hogy nincs kontroll a saját életem felett, de most úgy érzem, hogy nem vagyok messze attól a ponttól, mikor könnyedén kicsúszik az ember lába alól a talaj, hogy aztán hozza magával a totális bizonytalanságot. Ahogy írtam, öregszem, és nagyon nem vágyok egy nulláról történő építkezésre...

Van abban valami megnyugtató, hogy az idei év már nem azon mókuskerék szerint indult, mint az elmúlt három esztendő. Egyszer valaki azt mondta, hogy folyamatosan ugyanazokat a játszmákat játszom le, csak mindig más szereplőkkel. Talán igaza volt, talán nem, mindenesetre a harmadik alkalommal már kezdtem azt hinni, hogy ez tényleg valami ostoba körforgásos pókerparti, ahol a leosztott lapokon nem lehet változtatni és rendre nekem dobják az alacsonyabbakat. 

 

Most pedig, hogy megállni látszik ez a balszerencsés menet, minden egyes gondolattal tisztábbnak tűnik az a tény, hogy egész egyszerűen ez még nem az a szakasz, még nincs itt az idő, talán a hely sem, s ami a legfontosabb, az egész nem csak rajtam áll (ahogy sokáig hittem), hanem ugyanakkora (ha nem nagyobb) szerep jut majd a "katalizátornak". Bár gyűlölöm és elvetem a sorsszerűség kérdését, paradox módon mégis úgy vagyok vele, aminek meg kell történni, az úgyis megtörténik...

A kis óévbúcsúztató/újévköszöntő partyról hazafelé döcögve csak rámtört az évértékelhetnék, így most a már szinte kötelező, közhelyekkel tarkított gondolatsor következik a múltat és a jövendőt illetően.

 

Valaki azt mondta, hogy a páratlan évek mindig jobbak, s ha visszatekintek 2008-ra, akkor csakis igaza lehet, hiszen az elmúlt esztendő sokkal inkább bővelkedett kudarcokban és nagy beletörődésekben, mintsem szemmellátható sikerekben és eredményekben. A negatív tapasztalatok talán egyetlen jó tulajdonsága, hogy rengeteget tanul belőlük az ember, így ha boldogabb nem is, de talán kicsit okosabb lettem az elmúlt tizenkét hónap során, az idén felhalmozott útravalót pedig igyekszem a tőlem telhető legjobb módon felhasználni a továbbiakban. Megmondom őszintén, számba venni, osztani-szorozni már nincs kedvem, lezárult egy időszak és innentől inkább előre koncentrálok, mintsem háttra.

 

Valamiért úgy érzem 2009 vízválasztó lesz: számos olyan dolog vár(hat) rám, amely alapjaiban változtat(hat)ja meg az életemet. Hogy ezek jók lesznek vagy rosszak, arról fogalmam sincs, terveim, elképzeléseim mindenesetre vannak és igyekszem a tőlem telhető legnagyobb optimizmussal belevágni ebbe az új esztendőbe. Az év első óráiban a jelek biztatóak, a változás itt ugrál a küszöbön, több fronton is, nem túlzás az állítani, hogy csakis rajtam múlik, hogy mit hozok ki az előttem álló hetekből és hónapokból. A pakli újra van keverve, tele számos tiszta lappal, így nem is kíváhatok mást, mint jó szelet az álmaimnak.

Aki csak egy kicsit is ismer, tehát több időt töltött velem néhány óránál és napnál, azt tudja, hogy alkalmanként nem vagyok egy könnyű ember. Akad néhány igen rossz tulajdonságom és ezektől azok az emberek sem menekülnek meg, akik egyébként közel állnak hozzám. Sőt, van, hogy ők kapják belőle a legtöbbet. Ideges típus vagyok és meglehetősen lobbanékony a természetem, ezen felül megesik, hogy nyomás alatt néha elvesztem a jómodorom. Jó, ez így elég finom volt, mondjuk ki: néha kifejezetten paraszt tudok lenni, arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos pont után nem nagyon fogom vissza magam, kimondom amit gondolok, kerek-perec, különösebb kertelés nélkül, nyersen. Persze próbálok tenni ellene, néha sikerrel járok, de néha nem, ilyenkor konkrétan hagyom, hogy elhatalmasodjanak rajtam a negatív dolgok.

 

Ennek ellenére szerencsés fickónak mondhatom magam, mert minden rossz tulajdonságom ellenére az évek során sikerült összeszednem három-négy olyan barátot, akik így is elviselnek, sőt, még a legpocsékabb pillanataimban sem fordítanak hátat, sőt, akkor vannak jelen igazán. Asszem ez jóval több, mint amennyit kívánhatok, vagy amit egyáltalán megérdemlek...

Natessék. Megint elmúlt hajnali egy és egész egyszerűen képtelen vagyok álomra hajtani a fejem. Egész hétvégén igyekeztem nem az előttem tornyosuló dolgokra koncentrálni, kicsit lazulni, pihenni, és bevallom, nem is sikerült olyan rosszul, de ahogy egyre közelebb került a hétfő, úgy lettek egyre zajosabbak a gondolatok odabenn. Igyekeztem minél tovább visszatartani őket, este megint egy moziban kötöttem ki (Hazugságok hálójában), pár órára sikerrel is járt a projekt, ám most hiába hunyom le a szemem és temetem párnába az arcom, az agyam nem akar leállni, szüntelenül az előttem álló három hét feladatai pörögnek a fejemben. Három hét, amiből persze jelentős szeletet hasítanak ki az átkozott ünnepek, így megint minden sietősen, azonnal, lehetőleg tegnapra kell. Mikor már azt hiszem,  mindent átgondoltam, akkor felüti a fejét egy újabb feladat, amire igyekszem időt és megoldást találni, hiszen úgysem hagy nyugodni, amíg legalább agyban a helyére nem raktam a rám váró  dolgokat. Az egészben persze az a legdurvább, hogy alig várom a reggelt, venni akarom a táskámat és laptopomat, hogy belevessem magam a munka tengerébe, így nyomva el végleg az alkalmanként fel-feltörő felismerést, miszerint visszafordíthatatlanul közeleg életem legnyomasztóbb karácsonya...